Kis nőnapi hadakozásaim – avagy aki a férfiakat szereti, rossz ember (feminista) nem lehet?

Agyonbeszélt ügy ez, március nyolcadikán. Mindenki mondja a magáét, és nem igazán hallja a másét. Én most nem is akartam mondani a magamét, gondoltam majd inkább megúszásra játszom. Legrosszabb, ami történhet maximum, hogy  valami kókadt virágot mégiscsak kénytelen leszek elfogadni valamelyik jóindulatú férfiismerősömtől. Aztán persze jól belekeveredtem. Én mindig belekeveredek. Most már biztos, hogy direkt csinálom.

Voltak persze figyelmeztető előjelek; szignifikánsan több női témát posztoltam twitteremen az utóbbi napokban, mint például hogy Merkel több női vezetőt akar, vagy egy jó kis cikket Gyuláról, a műkörmösről, ilyenek. Aztán úgy folytatódott, hetedikén este, hogy egyre fokozódó késztetést kezdtem érezni, hogy valami szépet, jót, bíztatót mondjak, lányoknak és fiúknak is. Feltettem hát Facebookomra ezt a régi kedvencet:

Nem is késtek sokat a reakciók, jelen pillanatig 30-an jelezték; tetszik.  Három férfi és huszonhét nő. Aztán ahogy az lenni szokott, elkezdték megosztani. Terjedt a farkas a Facebookon. Elégedetten feküdtem hát le a nőnap előestéjén. Saját farkasom ugyan nekem is megvan még, de aznap éjjel békésen aludt az ágyam előtt, az álmomat őrizve.

Reggel aztán a szokásos kávé+laptop kombináció, gyanútlan szemlézés, és akkor megérkezett a köszöntő.

Munkahelyem vezetője és férfi kollégái eképpen kívántak „további sikeres munkát, és kikezdhetetlen egészséget“. A szándék jó, a kívánságok elfogadhatóak, mégsem tetszik ez. Akkor aztán elgondolkodtam, hogy a sikeres munkához és egészséghez nekem mire is van tulajdonképpen szükségem. Az biztos, hogy arra semmiképpen sem, hogy virághoz hasonlítsanak. Még akkor sem, ha kedveskedésből, jó szándékkal teszik. Mert a virágra sok mindent lehet mondani, de hogy például sikeres lenne, azt én nem nagyon tudom elképzelni róla. Pláne a vágott (azaz halott) virágról nem. Szóval hát ezen elmerengve arra jutottam, hogy a sikerhez és egészséghez nekem elsősorban bátorság és erő kell.

Ugyanezek kellenek ahhoz is, hogy megszólaljak, ha olyan szerepbe akarnak éppen belekedveskedni, amiből én nem kérek. Jelen esetben ez a szeretni való, lágy, kedves, finom, érzékeny (és vélhetően inkompetens) virág. Igy hát megfogalmaztam egy választ. Majd vártam egy órát, aztán kitöröltem a levelet és újat írtam. Ezt már elküldtem a levelező listára, vezetőmnek, férfi és nő kollégáimnak. Megköszönve a kedves figyelmességet, kifejeztem, hogy én legfőképpen bátorságot kívánok magunknak, és mellékeltem a farkasos filmet is. Aztán kíváncsian vártam, mi fog történni. Leginkább arra tippeltem, hogy semmi. Ehhez képest áttörő eredményként könyvelem el, hogy privát üzeneteket kaptam párat, köszönetet, megerősítést, a film dícséretét, illetve egy darab otromba és tudálékos kioktatást, viccnek álcázva. Ezekre persze válaszoltam, de a részletek innentől nem lényegesek. A munkahelyi élményekhez elég annyi zárásul, hogy végül aztán estére meglett a kókadt virág is, édesség és (általam nehezen értelmezhető) köszöntővers kíséretében. 

Ez a virágtéma aztán még két napig sötét árnyékként követett mindenhova, mondhatni hozzám ragadt, kezdtem már tényleg rosszul érezni magamat tőle. Minta mindig csak a virágról kellene beszélnem. Mikor aztán ma azon kaptam magamat, hogy már a twitteremen is erről vitázok kedves, okos férfiismerőseimmel, gondoltam legjobb lesz megírni a dolgot.

Egyszóval szeretnék pontot tenni a virágra, akarom mondani a vitára, vagyis hát annak a végére. Mert aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Továbbá virágot a virágnak, nőnap alkalmából.

A helyzet valójában nagyon egyszerű. Adva van a szexizmusnak – itt most mint a nőket a „helyükön tartó“ ideológiának - a két típusa: a jóindulatú és a rosszindulatú szexizmus. Utóbbi az olyan állításokban érhető tetten, mint például „Sok nő az ártatlan megjegyzéseket vagy cselekedeteket is a nemi megkülönböztetés megnyilvánulásaként értelmezi.” Vagy:  “A nők úgy akarnak hatalmat szerezni, hogy irányítani próbálják a férfiakat.” Az ellenséges szexizmus nőképe szerint tehát a nők versengés útján (vegyük észre: ilyenek a karriernők és a feministák), vagy szexuális eszközökkel (ilyenek a csábító nők) igyekeznek kontrollálni a férfiakat. Ezek az előítéletek tehát a „rossz nőknek” járnak, akik „nem tudják, hol a helyük”. Nem is szeretik őket, még ha el is ismerik, hogy kompetensek. Ezzel a rosszindulatú nézetrendszerrel fenyegetve lehet büntetni, és megpróbálni visszatéríteni őket a helyes útra. Kik is járnak ott? Nem mások, mint a „jókislányok”, azaz akik nagyon kedvesek, tiszta teremtmények, de nem sok vizet zavarnak, mondhatni inkompetensek, így szerethetőek. És mivel ilyenek, rászorulnak a férfiak védelmére és támogatására.  Ilyesmiket szokás mondani rájuk:  „A sok nőre jellemző lelki tisztaságot csak nagyon kevés férfi mondhatja magáénak.” Vagy:  “A nők megérdemlik, hogy a férfiak nagy becsben tartsák és védelmezzék őket.” A jóindulatú szexizmus tehát a “fizetség”, a jutalom azért, ha egy nő “tudja a helyét”.

Nos, nem nehéz észrevenni, hogy a klasszikus nőnapi köszöntés az utóbbi típust példázza, megelőlegezve a jóindulatot a nőknek, jutalmazva virággal is akár. És a nők elfogadják, mert pont ez a jóindulat az, ami védelemként szolgál az ellenséges szexizmussal szemben. Elfogadják és megköszönik a virágot, ezzel megköszönik az alárendelt pozíciójukat is.

Hát szóval ezért problémáznak a “rossz nők” ennyit ezen a  szegény virágon. Mert nem akarják a lekenyerezést. Sokkal szívesebben lennének kompetensek ÉS szerethetőek, de úgy tűnik, a klasszikus sztereotípiák mentén gondolkodva ma ez még nőként nem annyire lehetséges.

Több szempontból is nehéz helyzet ez.

Egyrészt mert – hasonlóan az előreengedés kérdésköréhez – elsőre ez egy apró dolognak tűnik, aminél sokkal nagyobb problémák is vannak. Ez igaz lehet, de talán érdemesebb úgy fogalmazni, hogy a probléma egy és ugyanaz, és az ördög (=szexizmus) az apró részletekben is ott van, sőt, ott csak igazán…

Másrészről pedig azért is nehéz ezt jól csinálni, mert a virág másik végén ott vannak a férfiak, akiknek meg azt tanítjuk, hogy egy rendes férfi megbecsüli a nőket. Amikor tehát felköszöntenek a nőnapon, akkor nem az jár közben a fejükben, hogy most aztán jól a helyünkön fognak tartani minket. Sokkal valószínűbb, hogy arra gondolnak, meg kell adni a tiszteletet a nőknek. És ha erre elutasítást kapnak válaszul, akkor nem csoda, ha megsértődnek, és olyasmiket gondolnak, miszerint egyes nőknek aztán semmi sem jó, és a "boldogtalan fanyalgás" mögött mindenféle személyes sérelmeket tételeznek fel.

Harmadrészt viszont – és számomra most ez a legizgalmasabb szempont – sok férfi van, aki annak ellenére, ahogyan a rendszer fenntartani igyekszik  az egyenlőtlenségeket, próbálja ezt megérteni és máshogyan csinálni. Mostanában sokat beszélgetek ilyenforma kiváló, okos férfiakkal :-) .

Például A.  aki azt kérdezi; mit tegyen akkor az ember (=férfi), ha rendre belefut olyan (élet)helyzetekbe, amikor a nők mondják azt, hogy márpedig nekik igen is a férfi mondja meg, hogy mi legyen, mert  az olyan férfias, és így fel tudnak rá nézni, no meg tisztelni…

Vagy hasonló gondolat B.-től, aki azt tapasztalja, hogy nem minden mentésre szoruló ember, nő akarja, hagyja, hogy „megmentsék“… Nagyon kellemetlen vége is lehet az ilyen akcióknak….

Aztán meg C., aki gyakran monitorozza saját viselkedését, és próbálja rajtakapni magát, mikor viselkedik szexista módon. Elmesél például egy viccet, amiben szerepel férfi is meg nő is, majd megkérdezi, hogy akkor ez most szexista vicc volt-e? (A legutóbbi vicc, amiben „néger“ is szerepelt, jelzem, nem volt az, viszont rasszista az igen...:-) ).

Szóval az igazi kérdést, ami talán a változás kulcsa lehet; D. olyan szépen fogalmazta meg: értem, hogyan működik ez a hegemón maszkulinitás, nem akarom így csinálni tovább, de fogalmam sincs, mégis hova disszidáljak belőle? Hogyan kell ezt másként csinálni, hogyan legyek másként FÉRFI?

Nos, hát virágon innen vagy túl, kedves férfibarátaim és olvasóim, mit gondoltok?

(Ez most egy nemileg durván diszkrimináló kérdés volt, tudom… :-))

Olvasnivaló:

• Peter Glick, Susan T. Fiske. (2006). Ambivalens szövetség. Az ellenséges és a jó indulatú szexizmus mint a nemi egyenlőtlenség egymást kiegészítő igazolása. In Hamilton, D.L., Fiske, S.T., Bargh, J.A. A társak és a társadalom megismerése. Osiris