Már megint a Facebook üzenőfalamról indulva. (Egy jól szelektált tartalmakkal bíró üzenőfal aranyat ér! :-) ) Szóval most éppen ezt olvastam rajta:
“úgy tűnik, mintha ma lenne a Türelmetlen Anyák Napja... :S ma a városban ilyeneket hallottam az anyáktól az egyébként nem is hisztiző, csak érdeklődő, kérdező gyerekek felé: "Gabika sokkal jobb gyerek volt...te rossz gyerek vagy...nem is rossz, hanem nagyon rossz gyerek...ez horrorisztikus...inkább Gabikát akarom vissza"; "hallgass már el!...fogd már be szád!...mondtam már, hogy fogd be a pofád!"...a többit le sem írom. (mind rendezett külsejű, átlagos anyagi helyzetűnek tűnő anyuka volt :-S)”
Az első, gyakorlatilag automatikus gondolataim, eszembe jutási sorrendben: 1. A posztolónak nincsen gyereke. 2. Nekem van gyerekem. 3. Ez a poszt a pálya széléről bekiabálás. 4. Hallgattassék meg a másik oldal is. Kóstolgattam a fenti, reflexes gondolatok nyomán keletkező érzéseket, aztán túllépve saját személyes érintettségemen, feminista üzemmódba kapcsoltam. :-) Közben kisebb disputa keletkezett; a poszt köré gyülekeztünk páran, nők; gyerekesek, gyerektelenek. Latolgattuk az anyák meg a türelem kérdését. Hamar egyetértésre jutottunk, miszerint gyerekeknek ilyesmiket mondani nagyon csúnya dolog a felnőttek részéről. Akár férfiak, akár nők mondják.
Ezen túl viszont mintha felkavarodott volna “az anyai bűntudat állóvize”, ahogy az egyik kommentelő fogalmazott. Pedig igazából senki sem ítélkezett itt, a poszt tulajdonképpen egy tényszerű leírás volt. Mondhatni egy semleges projektív tér. Amiből pillanatok alatt erőtér lett, két pólussal. A gyerektelen meg a gyerekes. Előbbi fejcsóválva értékel, utóbbi frusztráltan tiltakozik. Más helyzetekben viszont utóbbi “pöffeszkedik” (ld. Bridget Jones “pöffeszkedő családos” leírását :-) ), előbbi pedig kínosan érzi magát. Pedig valójában ugyanazon a térfélen állunk, nők, gyerekkel vagy anélkül. Mert a másik oldalon nem nők állnak, de még csak nem is férfiak, szerencsére. Hanem – ez most kicsit közhelyszerű lesz :-) – a “Sztereotípiák”, a maguk kegyetlenül normativ előíró képével a “jó anyáról”. Meg az ugyancsak kíméletlen, leíró és ezzel egyben minősítő képpel a “gyerektelen nőről.” És ez a két kép ráadásul alattomosan össze is kapcsoltatik. Aztán amikor találkozunk, gyerekes és gyerektelen, nagyon nehéz nem belekapaszkodni ebbe a közösen birtokolt “tudásba”, ami szerint egymás ellenpólusai vagyunk.
Ezen túl viszont mintha felkavarodott volna “az anyai bűntudat állóvize”, ahogy az egyik kommentelő fogalmazott. Pedig igazából senki sem ítélkezett itt, a poszt tulajdonképpen egy tényszerű leírás volt. Mondhatni egy semleges projektív tér. Amiből pillanatok alatt erőtér lett, két pólussal. A gyerektelen meg a gyerekes. Előbbi fejcsóválva értékel, utóbbi frusztráltan tiltakozik. Más helyzetekben viszont utóbbi “pöffeszkedik” (ld. Bridget Jones “pöffeszkedő családos” leírását :-) ), előbbi pedig kínosan érzi magát. Pedig valójában ugyanazon a térfélen állunk, nők, gyerekkel vagy anélkül. Mert a másik oldalon nem nők állnak, de még csak nem is férfiak, szerencsére. Hanem – ez most kicsit közhelyszerű lesz :-) – a “Sztereotípiák”, a maguk kegyetlenül normativ előíró képével a “jó anyáról”. Meg az ugyancsak kíméletlen, leíró és ezzel egyben minősítő képpel a “gyerektelen nőről.” És ez a két kép ráadásul alattomosan össze is kapcsoltatik. Aztán amikor találkozunk, gyerekes és gyerektelen, nagyon nehéz nem belekapaszkodni ebbe a közösen birtokolt “tudásba”, ami szerint egymás ellenpólusai vagyunk.
Adalékul a kiszabadulás útjaihoz, álljon itt zárásul néhány – szemérmetlenül személyes – gondolat. Felidézem magamat, anya-üzemmódban. Bőven tudnék mondani olyan helyzet, pillanatot, amit kívülről nézve, azonnal megkapom minimum a türelmetlen (sőt, rosszabb) anya bélyegét. Csakhogy én már tudom, hogy “elég jó” anya vagyok. Ez egészen biztos. Hogy honnan tudom? Sokminden van a bizonyosság mögött, itt most csak egy apró epizódot mesélek el, a legautentikusabb forrásomtól. A kép: ott ül az anyja, egy teljesen reményvesztett, sötét februári napon, bőgve a konyhakövön. Feladatok kibogozhatatlan halma alatt, rossz hangulatú találkozások után, túl az utolsó cseppen. Pontosabban tócsán, ami abból adódik, hogy két napja tévedésből áramtalanította a hűtőt, benne a nem sokkal előtte fáradságos munkával összehordott komplett nagybevásárlás mirelitkészletével. Szóval ül az anya, és tehetetlen mérgében a tócsát gyarapítja könnyeivel. De mellette ott üldögél az Ötéves, aki az arcát símogatja, miközben ezt az egy mondatot ismételgeti, türelmesen: “Jó anyuka vagy.” Mikor az ellenem kívülről vagy belülről, alattomosan munkába induló sztereotípiák gyilkolására van szükség, olyankor sokszor hívom segítségül ezt a képet. És persze vannak még más eszközeim is. Komplett fegyvertár kidolgozása ajánlott, fáradságos ugyan, de megéri. :-). Ráadásul ez az eszköztár nem mások ellenében müködik, hanem saját magunk erősítésén keresztül másoknak is hasznára válik. Gyerekeknek, gyerekeseknek, gyerekteleneknek, nőknek, férfiaknak…
A sztereotip gondolkodás ellen küzdők sztereotípiái... ez is lehetne egy téma :D de most nem erről akarok írni...igazából nem is nagyon akarok írni... nem lehet megszabadulni már a skatulyától.
VálaszTörlésDe egy gondolat még ide kívánkozik... Igen, nagyon-nagyon sokrétű, széles és komplex eszköztárra (rosszabb esetben fegyvertárra) lehet szükség...csak egyetlen szállal fűzném tovább a "Jó anya" témakört...ugyanis tíz év gyermekvédelmi intézményben eltöltött idő után és az ott szerzett tapasztalat birtokában mondom, hogy nagyon kevés, hosszabb-rövidebb ideig ott élő gyerek nem azt mondta az édesanyjára, hogy jó anya...pedig ott aztán voltak anyák és történetek...(lehet, hogy ezért is "kiabálok be a pálya széléről"...ja, meg úgy emlékszem, h a hivatásom is valami pedagógiaféleség :) - de persze ez nyilván nem számít most)
Én egészen komolyan hiszek benne, hogy meg lehet szabadulni a skatulyáktól. Vagy legalább is tudatosnak lenni velük szemben, és amennyire csak lehet, tenni ellenük, hogy mindenkinek jobb legyen, skatulyán belül és kívül. (legjobb lenne persze, ha ténykeg eltünnének, és akkor nincs kívül-belül)
VálaszTörlésSzakemberként, magánemberként sokfélét látunk, olyan igazán rosszat is... De ez az írás most az "átlagosakról" szól, gyerekkel vagy anélkül. A "szenbenállás" értelmetlenségérôl meg fájdalmasságáról. Én a gyerekesekre fókuszáltam, de tessék megírni az ikerpárját, a gyerektelen szemszöget! :-) sokkal jobban érdekelne az, mint hogy tovább kerülgessük itt a nem létezô árkot... :-) Bô évtizedig voltam "gyerektelen nô" címkés is, saját élménybôl bôven menne nekem is, meg persze szociálpszichológusként is, de örülnék neki, ha más írna róla. Szóval???
Ha nekem ezt mondaná egy sötét februári napon az Ötévesem, (az enyém most hat) komolyan megijednék és nagyon elbizonytalanodnék.
VálaszTörlésElgondolkodnék, honnan tudja az Ötéves, hogy nekem ekkora gondom van az anyaságommal? És ez már ennyire nyilvánvaló?
Én úgy értettem, hogy éppen arról szól a poszt, hogy nincs gondja az anyaságával, és ebben az Ötéves fent említett mondata és magatartása is megerősítette. Az Ötéves meg a maga részéről talán csak vigasztalta az édesanyját, akit jó anyjának ÉREZ (de persze nyilván nem TUDJA, hogy az-e vagy nem).
VálaszTörlésA gyerekek olyan különbözőek tudnak lenni...mint ahogyan a felnőttek is :)
Nem szerepcsere-e, ha a gyerek vígasztalja a szülőt? Ez vajon mennyire terheli meg az Ötévest? És mennyire ijeszti meg?
VálaszTörlésEgy ötéves az anyját feltételek nélkül efogadja és szereti, nem vizsgálgatja, vajon-jó anya-e. Tudhatja-e, hogy van jó és rossz anya? És valóban: van jó és rossz anya?
És amikor az édesanyja összeroskadva sír, miért gondolja, hogy ez lehet a legnagyobb dilemmája?
Én is úgy értettem kb. ahogy Anita értette hogy értettem! :-) A vígasztalás NEM az anyaságommal kapcsolatos kételyeimre érkezett, hanem arra a globális helyzetre adott reakció volt, amikor azt látta a fiam, hogy betelt a pohár és nagyon szomorú vagyok. Szeretett volna tehát valami bíztatót mondani. És az ő szemszögéből mi más is juthatott volna eszébe, mint hogy anyukaként dícsér meg? (Mert ha pl. azt mondja, hogy jó háziasszony, okos egyetemi oktató vagy szép nő vagyok, esetleg jó barát, az talán furcsa lenne, de legalábbis koravén, szerintem is :-))
VálaszTörlésÉs miért ne vígasztalhatná a gyerek is néha a szülőt? Az empátia fejlődésben ez nagyon is fontos lehet. Egyetértünk abban, Cinober, hogy a gyerekekre nem szabad terhelni a "felnőttproblémákat". Ha vannak is dilemmáim az anyaságommal, az én sem a fiammal beszélem meg. Ugyanakkor én úgy tudok hiteles lenni, ha nem csinálok úgy, mintha mindig minden rendben lenne, mindenben biztos lennék, akár magamban is. Merthogy ez nem igaz, és a kilógó lóláb takargatása szerintem károsabb, mint az őszinteség. Látott már tehát sírni, hallott káromkodni, és érzett bizonytalannak, szomorúnak. Egyik sem tudatosan eltervezett "akció" volt, hanem így alakult. Ha kérdezett, vagy láttam, hogy foglalkoztatja, beszéltünk róla. Őszintén, de nem túlzásokba esve. Nem tőle várom, hogy megvígasztaljon. De partnerként tekintek rá, akinek "kijár" az őszinteség. Szerintem nem az igazság ijeszti meg, bizonytalanítja el a gyerekeket - nyilván az ő szintükön megmutatott igazság - hanem az inkongruencia és a titkolózás.
Az anyaszerep - úgy általában a szülőszerepében is - mítoszában benne van ez is, hogy mindig óvni kell a gyereket a világ és a saját gondjainktól. A gyerek még nem tudja, nem érti, nem érett rá... Nekünk meg kötelességünk úgy csinálni, mintha mindig minden OK lenne. "Még csak gyerek" - ez mondják mindig ilyenkor. A gyerekszerepben is sok idealizáció van itt. Aztán meg hirtelen azt kezdjük elvárni, hogy viselkedjen "éretten". De hogy tegye, ha eddig takargattuk előle a "való világot"?
Persze, tudom, a fokozatosság elve. Én úgy gondolom, hogy az öszinteség és partneri viszony legkésőbb a születéskor kell induljon.
Mások meg máshogy gondolják, ezt is tudom. :-)
Van jó és rossz anya? Nos, erről sokan, sokat gondolkodnak, írnak. Annyi biztos, szerintem, hogy nagyon, de nagyon relatív ez. Nyilván vannak azért sarokpontok ebben is.
Ami engem ebben most foglalkoztat, az a társadalmi normativitás. A sztereotípiák elég jól körülírják mindkettőt. Aztán meg elő is írják a nőknek, hogy tessék így csinálni a jó anyaságot. Csakhogy ez így gyakorlatilag nagyon keveseknek megy, erről meg nem szokás, nem illik beszélni... Ezen lenne jó változtatni, ezért jó erről beszélgetni, írni. :-)
Azt gondolom, nagyon kevés az olyan nő - nem is tudom létezik-e egyáltalán - akinek ne lennének aggályai az anyasággal... a saját anyaságával kapcsolatban... vagy azért, mert ott a sok más szerep, amiket szeretne ugyanolyan jól vinni, vagy azért, mert fél a felelősségtől, vagy azért mert rossz mintái vannak rá... és még sorolhatnám az okokat... Hátradőlni szerintem és megnyugodni ebben a kérdésben majd talán akkor fogunk tudni, ha 20-30 év múlva meglátjuk mit tud adni nekünk az akkor felnőtt gyerekünk... vagy talán még akkor sem... nem tudom... De addig biztos, hogy ott van a kérdőjel minden nap, minden percben akár... És igen, vannak az életünkben nehezebb periódusok, miért ne lehetnének ilyenek, mikor még inkább ütköznek a szerepeink, és tehetetlenül vergődünk közöttük... és igen, ilyenkor egy szenzitív antennákkal rendelkező Ötéves, miért ne érezhetné meg, hogy ezen gyötrődünk magunkban, hogy ha hagynánk azt a rohadt sok teendőt, amik összecsapnak a fejünk fölött, vagy ha kihagynánk az életünkből mindenféle egyéb találkozásokat, melyek néha sikerülhetnek rossz hangulatúra is, akkor vajon jobb anyukáik lennénk-e... Igen, ez a kérdés nyomaszt minket ilyenkor... és ők pontosan tudják rá a választ...
VálaszTörlés