Csalónak lenni. (Lábjegyzet a Nőkongresszushoz.)

Kovács Móninak.

Nos, ez nem egy énblog. Kétségtelen bár, hogy a figyelmes olvasó összerakhat egy elnagyolt mozaikot jellemem és szokásaim itt-ott árulkodóan felbukkanó kitüremkedéseiből. Mint például hogy néha gyorsétterembe viszem a gyereket. Vagy hogy mesecsatornát néz, miközben én blogolok. De van rosszabb is, időnként zokogásban török ki a jelenlétében. Mi van még? Néha fogalmam sincs, mit vegyek fel, viszont virágot kapni nem szeretek, vezetés közben pedig néha hülye slágereket hallgatok. Jobb, ha nem folytatom a blogtartalmakon átszüremlő énem megrajzolását. 

Kép forrása:  http://luminousrealities.blogspot.hu/    

Mivel azonban úgy alakult, hogy egy - a Nőkongresszuson zajló - beszélgetés okán az egész ország elé került a rettegett self-em (terminus technicus: egy olyan én, amilyenné lenni félünk, mert nem kívánatos), szeretnék most kivételesen a szokottnál személyesebb és hosszabb bejegyzésben kicsit többet mondani erről. Nem mintha országos médiaszenzációvá dagadt volna a sötét titok, miszerint gépírónő is lehetett volna belőlem, de az érzés és jelenség, amiről szól, fontos. 

Vidéki gimnáznium végzőseként a 90-es évek elején ért el a pályaválasztás dilemmája. A vágyott cél az ELTE pszichológia szakja. A túljelentkezés sokszoros volt akkor is, az esélyeim oda tehát kétségkívül sokkal kisebbek, mint az iskolám átlal alternatívaként javasolt, a már egyébként is meglévő gyors- és gépírói tudásom szakirányú képesítéssé formálásához. A döntést nehezítette az is, hogy akkori élethelyzetemben eleve a továbbtanulás is kétséges volt. Abban az évben végül nem is született döntés - ám nagy szerencsémre kitartó mentorom volt akkoriban - így néhány év múlva felvételiztem az ELTÉ-re. Ma ott dolgozom egyetemi oktató szociálpszichológusként.

A történetnek azonban nem ez a bekerülésemről szól része fontos most, hanem az utána következő, az egyetemi évekről. Arról a vesszőfutásról, ami jónéhány évig tartott, és az alapvető élménye az volt hogy csalónak éreztem magamat. Tettem a dolgomat, és közben vártam, hogy előbb-utóbb ki fog derülni;  nem vagyok méltó és alkalmas a feladatra; mégsem vagyok elég okos.

Haladtam hát a tanulmányaimmal, és közben birkóztam egy megfoghatatlan, szimbolikus ellenponttal, amely egyre inkább valamiféle virtuális személy képét öltötte. Egyre több minden kiderült róla, például hogy erősen középosztálybeli, fehér bőrű, városi, értelmiségi, ép testű, ép lelkű, heteroszexuális, férfi. Hozzá képest annyiféle módon lehetett csalónak érezni magamat. Ez az érzés tehát nem csak a nememből fakadt, egyéb hátrányaim is voltak az “elitképzés” útvesztőiben; például hogy nem ismertem egy csomó kódot és jelszót. (Egy jellemző helyzet, amikor csoporttársaim az ismerkedéskor névjegyként használták a középiskoláik nevét. Vidéki, első generációs leendő értelmiségiként nekem ezek a nevek az égvilágon semmit nem mondtak, most már tudom, hogy jobb is, mert az önbizalmamnak nem sokat segített volna akkor ez a tudás. Egy Budapesten tökéletesen ismeretlen vidéki középiskola névjegy nélküli egykori diákja voltam.)

Az útvesztőben való tekergésem történetében itt most következzen a romantikus fordulat, ahogy az lenni szokott, találkozás képében. Szerencsém volt; ugyan nem véletlenül, de alapvetően mégis csak tudatlanul betévedtem egy kurzusra, amit egy fiatal, okos és autonóm oktató tartott. Kicsit sem hasonlított arra a szorongásomat mindig kiváltó virtuális lényre, akit fentebb jellemeztem. Közel lehetett hozzá menni. Saját gondolatokat elővenni, megmutatni. Olyasmiről beszélt, ami valahogy egészen más pozícióba helyezett engem, a szorongásaimat és a kérdéseimet is. És közben még tudomány is volt. Lassan rájötem, hogy nem vagyok csaló. Pontosabban nem én vagyok az. Az útvesztő személyes tévelygésem szorongató helyszínéből egy izgalmas labirintussá változott. Mert szép lassan megjelentek benne különféle útjelző táblák és eligazító jelzések, a csapdák elkerülésérhez és a lehetséges utak megtalálásához segítségül. Egyre bátrabban közlekedtem hát benne, tudatosan is keresve a további találkozásokat. Hosszasan lehetne írni erről, de ugye ez nem egy énblog, a személyes része innen már mindegy is.

Nézzük inkább a példa feletti (vagy alatti) általános tanulságokat. Az egyik legfelszabadítóbb felismerésem az volt, hogy a “csalónak lenni” szorongató élményében nagyon sokan osztozunk. A tudományos kutatásokban pedig már régóta neve is van ennek az élménynek, úgy hívják, hogy imposztor szindróma:

“… minél magasabbra sikerül valakinek alacsony státusból feljutnia a hierarchián, annál inkább fenyegeti az az érzés, hogy nem „jogosan” tölti be az adott pozíciót, annál inkább imposztornak érezheti magát. Azonban ez az érzés nem a valós teljesítmény hiányából fakad, hanem magának a társadalmi hierarchia belsővé tételéből. Mindenki „megtanulja” kik valóak a csúcsra – kik gyakorolhatják a hatalmat legitim módon –, és kik a hierarchia alsóbb régióiba. Ezt a belsővé tett normát sérti az alacsonyabb státusú csoportok – például a nők – tagjai esetében saját sikerük (McIntosh, 1985).”

Forrás: Kovács Mónika: Nemi sztereotípiák, nemi ideológiák és karrier-aspirációk. Educatio, 2007/1. szám

A csaló tehát nem én vagyok, nem mi vagyunk, akik rossz érzésekkel és szorongással fürkészik magukat; hátha mégis csak érdemtelenül vannak ott, ahová eljutottak. Az igazi csalót pedig nem könnyű pontosan megnevezni és rajtakapni. Mert a korábban idézett virtuális személynél is sokkal megfoghatatlanabb. Az útvesztőben folyamatosan a nyomunkban jár, és mindenfélével próbál félrevezetni. Ilyesmiket mond, mint például hogy “A nők nem olyan értelmesek, mint a férfiak.” Ezt ma már kevesen hiszik el neki, hát stratégiát váltott, és inkább ezt mondja: “A nőknek ma már ugyanolyan lehetőségeik vannak, mint a férfiaknak.” Ezt sokkal többen elhiszik, de közel sem mindenki. Ezért ha biztosra akar menni, ilyesmiket mond: “A nők csodálatosak.”  Ezzel lekenyerez, és cserébe elhisszük neki azt is – mert a “női minőségek” rózsaszínű csokrában rejti el - hogy egyes dolgok egészen egyszerűen nem nekünk valók.  Aztán mikor mégis megpróbáljuk, és sikerül, elbizonytalanodunk. Akkor ráerősít, és szemrehányóan azt kérdezi: “És mi lesz a gyerekekkel?”. Ilyenkor kezdünk el zavartan magyarázkodni, például a (nem is létező) női kvótát hibáztatni, és fehér zászlót lobogtatni, amire az állítólagosan meglévő női minőségeinket rajzolták fel jó előre. Ekkor elégedetten megdícsér minket: “Ugye mondtam, hogy csodálatosak vagytok?”.

A végére azért mégis csak valami bíztató. Ott lehet hagyni valemelyik sötét sarokban. Igaz, nem könnyű, mert vannak segítői is, akik azt mondják, hogy nélküle egy rendes nő nem megy sehova, nemhogy egy labirintusba. A trükk az, ha nem próbálunk folyton “rendes nők” lenni. Ehhez nem kis kitartás kell, és ami még fontosabb, egymás támogatása. (“Nem vagyunk “rendes nők” de UFO-k se vagyunk!”) Az első lépés, ha meg tudjuk osztani az élményeinket és a kétségeket.

Szóval; szoktátok csalónak érezni magatokat?

doktori védés, 2009