Reggel a szokásos kávé+szemle; egy Facebook posztban megláttam ezt a témát. Fogyatékkal élők a szépségiparban. Hm. Tetszett is meg nem is. Ambivalens érzések meg gondolatok jöttek, egész délelőtt foglalkoztattak. Valami nem stimmel ezzel; továbbosztottam hát. (Mert erre való a FB, többek között, szerintem.) Kíváncsi voltam, másoknak igen és/vagy nem, és méginkább hogy miért. Kedves ismerőseimet is hamarost foglalkoztatni kezdte a fogyatékos modellek ügye; egy vagy több komment erejéig, de van, akit blogbejegyzésre ihletett a téma.
Összességében azt kell mondjam, inkább tetszik nekik, mint nem. Természetesen ez semmilyen értelemben sem reprezentatív adat. :-) A legáltalánosabb érv, az igen mellett, hogy láthatóvá teszi, sőt, ezen túllépve esztétikusnak, szépnek mutatja be a szokásostól eltérőt, a “fogyatékost”. Az első impulzusom nekem is ez volt, ahogy a képekre néztem: jó ez, tetszik ez; a láthatóság, elfogadhatóság, és igen; a szépség. Szerintem tényleg lehet szép. A honlap cikkhez kapcsolódó kommentek esszenciája persze nem ez. Egy tipikusat idézve: “... a testi fogyatékossággal rendelkező emberekből tényleg ne legyen modell. Egy láb vagy kar nélküli nő is lehet szép arcú, de könyörgöm, nem modellnek való.” No igen, dolgozik itt rendesen a szépségfasizmus. Mert pont így működik; csak egyféleképpen nézhetsz ki, ha szép akarsz lenni; az érvényben lévő szépségideál a kíméletlen mérce. Ez változik ugyan, de ami biztos: minden korban két karral és két lábbal rendelkezik. Elvitathatatlan tény - ahogy ez a FB posztom kommentjeiben is megjelent -: “zsigerileg” megütközést (esetleg viszolygást) kelt a “fogyatékos test” látványa. Nem kell ezt eltagadni, nagyon mélyről, régről jön; a normálistól való eltérésre minimum figyelni kell. Az persze már egy következő kérdés, hogyan keretezzük ezt, és hogy tudunk-e a normalitás dogmatikus keretrendszeréből kiszakadni. Szerintem érdemes. A fogyatékkal élő nők képeinek látásmódja, a másság felvállalása tehát tulajdonképpen szimpatikus. De. Lépjünk egy szinttel feljebb (vagy lejjebb, ahogy nézzük :-) )!
Az én dilemmámat most - miszerint tetszik-e nekem vagy sem - nem ez az esztétikai kérdés, hanem ennek a furcsa kapcsolatnak a mérlegelése billegtette. Azon gondolkodtam el ugyanis, hogy mit művel itt tulajdonképpen a szépség(ipar) a fogyatékkal (élő nőkkel). Az előbbiről, no meg a szépségfasizmusról feministaként határozott véleményem van, de ennek kifejtésétől most eltekintek. :-) Két rövid mondat azért: 1. Nagyon csúnya dolog :-). 2. Tudományosabban: a nők feletti társadalmi kontroll egyik igen alattomos, kegyetlenül normatív formája. Na és akkor most ez a macsó izé (A Szépségipar) tesz egy paternalisztikus gesztust a fogyatékkal élő nők felé. Elsőre nagynak tűnő, de valójában kicsi engedmény ez. Mert mit is enged meg, és mit vár el cserébe? És minek az érdekében? Nem baj, ha nincsen lábad, ha így is meg tudsz állni a tűsarkú cipőben, felveszünk a klubba. Nem baj, hogy nincsen alkarod, de a felkarod legyen sima és izmos, akkor pózolhatsz melltartóban. Ja és a narancsbőröd miatt meg ne aggódj, majd retusáljuk, ahogy a “normális” nőknél is szoktuk. Éljen az egyenlőség!
Miféle egyenlőség az, ha megengedjük a valamilyen szempont szerint elnyomottaknak, hogy cinkosai legyenek egy másik szempont szerinti elnyomásnak?!
Nekem ezért összességében NEM TETSZIK ez a kampánygesztus. Mert nem valódi egyenjogúság: azt mondjuk a fogyatékkal élőknek, hogy beállhatnak ők is a sorba, jöjjenek csak, és tolják azt a szépségfasiszta szekeret! Ami - hogy egy képzavarral éljek - végül úgyis csak a boldog, tudatlan éptestűek malmára hajtja majd a vizet. Mert - ahogy nagyon lényeglátóan írta az egy FB kommentelőm -: “... a fogyatékosok önbizalmát nem növeli, ha fogyatékos modellt látnak, hanem csökkenti, mert mikor lesz neki ilyen műlába, ilyen alakja, ilyen sminkje?" Szóval így kerülhet ez a nagyon furcsa (tűsarkú) csizma az asztalra.
Mennyivel jobb lenne - ahogy egy másik kommentelőm szépen megfogalmazta - : ha más területeken válnának láthatóvá és elfogadhatóvá a fogyatékkal élők, nők, férfiak, mondjuk karrier vonalon. Akár szépnek is láthatnánk közben őket. Ez lenne a hab a tortán.
Összességében azt kell mondjam, inkább tetszik nekik, mint nem. Természetesen ez semmilyen értelemben sem reprezentatív adat. :-) A legáltalánosabb érv, az igen mellett, hogy láthatóvá teszi, sőt, ezen túllépve esztétikusnak, szépnek mutatja be a szokásostól eltérőt, a “fogyatékost”. Az első impulzusom nekem is ez volt, ahogy a képekre néztem: jó ez, tetszik ez; a láthatóság, elfogadhatóság, és igen; a szépség. Szerintem tényleg lehet szép. A honlap cikkhez kapcsolódó kommentek esszenciája persze nem ez. Egy tipikusat idézve: “... a testi fogyatékossággal rendelkező emberekből tényleg ne legyen modell. Egy láb vagy kar nélküli nő is lehet szép arcú, de könyörgöm, nem modellnek való.” No igen, dolgozik itt rendesen a szépségfasizmus. Mert pont így működik; csak egyféleképpen nézhetsz ki, ha szép akarsz lenni; az érvényben lévő szépségideál a kíméletlen mérce. Ez változik ugyan, de ami biztos: minden korban két karral és két lábbal rendelkezik. Elvitathatatlan tény - ahogy ez a FB posztom kommentjeiben is megjelent -: “zsigerileg” megütközést (esetleg viszolygást) kelt a “fogyatékos test” látványa. Nem kell ezt eltagadni, nagyon mélyről, régről jön; a normálistól való eltérésre minimum figyelni kell. Az persze már egy következő kérdés, hogyan keretezzük ezt, és hogy tudunk-e a normalitás dogmatikus keretrendszeréből kiszakadni. Szerintem érdemes. A fogyatékkal élő nők képeinek látásmódja, a másság felvállalása tehát tulajdonképpen szimpatikus. De. Lépjünk egy szinttel feljebb (vagy lejjebb, ahogy nézzük :-) )!
 |
| forrás: http://galeria.nlcafe.hu/1/46816/0/1 |
Miféle egyenlőség az, ha megengedjük a valamilyen szempont szerint elnyomottaknak, hogy cinkosai legyenek egy másik szempont szerinti elnyomásnak?!
Nekem ezért összességében NEM TETSZIK ez a kampánygesztus. Mert nem valódi egyenjogúság: azt mondjuk a fogyatékkal élőknek, hogy beállhatnak ők is a sorba, jöjjenek csak, és tolják azt a szépségfasiszta szekeret! Ami - hogy egy képzavarral éljek - végül úgyis csak a boldog, tudatlan éptestűek malmára hajtja majd a vizet. Mert - ahogy nagyon lényeglátóan írta az egy FB kommentelőm -: “... a fogyatékosok önbizalmát nem növeli, ha fogyatékos modellt látnak, hanem csökkenti, mert mikor lesz neki ilyen műlába, ilyen alakja, ilyen sminkje?" Szóval így kerülhet ez a nagyon furcsa (tűsarkú) csizma az asztalra.
Mennyivel jobb lenne - ahogy egy másik kommentelőm szépen megfogalmazta - : ha más területeken válnának láthatóvá és elfogadhatóvá a fogyatékkal élők, nők, férfiak, mondjuk karrier vonalon. Akár szépnek is láthatnánk közben őket. Ez lenne a hab a tortán.
Az emberi test (bármilyen is az) lenyűgöző kifejezőeszköz. Milyen felfoghatatlan mennyiségű gondolaton és érzelmen vezet át minket egy színházi előadás, egy balett, egy szobor, egy festmény, egy fotó. Ha az első modell képeit nézed, azok szerintem kifejezetten nem samponreklámnak készültek. Úgyhogy modellnek lenni nem csak azt jelenti, amiről te egyértelműen véleményt nyilvánítottál, azaz a "szép=jó" értelmezési keret állandó súlykolásának eszközévé válni.
VálaszTörlésEgy kép milliónyi üzenetet tud átadni. Akár azt a feminista üzenetet is, amit épp te akarsz eljuttatni másokhoz, és ahhoz is kell modell. A szépségfasizmus részt már az adja hozzá, hogy milyen üzenetet akar eljuttatni hozzánk az, aki a modellt alkalmazza, de ez egy másik kérdés, ezt csak az egyéni döntések szintjén lehet megnézni, nem úgy általában azon, hogy alkalmaznak-e vagy sem láb nélküli modelleket a szakmában.
A "mennyivel jobbat" nem értem, hiszen úgy tűnik, mintha egymást zárná ki az, hogy modellként vagy hogy más területen váljanak láthatóvá a fogyatékkal élők. Én azon az állásponton vagyok, hogy igen, tessék, legyenek fogyatékkal élő modellek is láthatóak, ha akarnak. Lehessen bárki bármi, még ha elnyomott is akar lenni, vagy egy elnyomó rendszer eszközévé is akar válni, legyen joga hozzá. Inkább azon kell dolgozni, hogy oka, indoka legyen arra, hogy ne ezt válassza, még akkor sem, ha választhatná.
Egy tabu döntögetése az, hogy képeken is megjelenjenek a fogyatékkal élők. Bármilyen képen. És ez szerintem jó, mint általában a tabuk feszegetése, jogosságuk megkérdőjelezése.
Nagyon jó, amit a testről, mint kifejezőeszközről írsz, Sára. Pont ezért voltam bizonytalan én is, hogy tetszik-e vagy sem ez az egész. Én most a szépségipar vonatkozásaira szűkítettem a dolgot, és innen nézve nem tetszett.
VálaszTörlésEgyetértünk; ugyanúgy megilleti a jog a fogyatékossággal élőt is, nem azt akartam mondani, hogy bármiféle - akár feminista - indokkal ezt "megtilthatjuk" nekik. Inkább azt szerettem volna kifejezni, hogy álságos egyenjogúság ez.
A "mennyivel jobban" itt pusztán azt jelenti, hogy nekem személy szerint sokkal inkább tetszene, ha más - nem "kétes" - területeken, például a munka világában lennének meg ezek a jogok.
No és persze igen, tabudöntögetés!!! :-)
Sára, amennyiben megengeded, az első két mondatod úton-útfélen idézni fogom. :)
VálaszTörlés"Az emberi test (bármilyen is az) lenyűgöző kifejezőeszköz. Milyen felfoghatatlan mennyiségű gondolaton és érzelmen vezet át minket egy színházi előadás, egy balett, egy szobor, egy festmény, egy fotó."
Nagyon igaz.
És az is, amit utána írsz, hogy a további, mindenféle, másféle üzenethez is modellek kellenek. Ha már test... Mivel lenyűgözően változatos, és kb. 7 milliárd különböző formája van, minél többet kell belőle megmutatni. Úgy nem lesz kiemelés, úgy nem lesz sokkoló, úgy nem lesz furcsa.
Igaz, ez itt más téma: http://www.ted.com/talks/io_tillett_wright_fifty_shades_of_gay.html Viszont ugyanannyiban azonos is. A másságok valójában azonosságok.
Tehát a videóban szereplő fotós kb. 2000 embert fényképezett le. És valahol igaza van. Még több, még több, még több kell! Mert ez a probléma: "Where do you draw the line?" (Hol húzod meg a vonalat? Hol a határ?)
Valahol a videóban elhangzik ez is:
"Visibility really is key. Familiarity really is the gateway drug to empathy."
(A láthatóság a kulcs. Az empátiához vezető kapuja az otthonosság.)
Elnézést kérek a tré fordításért. Elég nehéz visszaadni magyar nyelven a "familiarity" szót. Én ezzel a gondolattal értek egyet és ezzel egészíteném ki a blogbejegyzést, a hozzászólásokat. Szépségiparban, vagy bárhol máshol, minél többet megmutatunk az emberekből, annál kevesebb lesz a viszolygás. Hozzászoknak az emberek. Megtanulják a létezését. Sokan azt hiszik, a létezés elfogadása a szeretettel egyenlő. Nem. Mert nem szeretni tanulják meg, az már egy extra fokozat, hanem ismerni. Amit ismerünk, arról nem feltételezünk ezt-azt, sem pozitívot, sem negatívot.
Volt szerencsém tizegy-tizennégy évesen nyáron olyan vízisport-táborba járni, ahol mindig megfordult 3-4 testi fogyatékossággal élő ember. Kacska jobb kar, hiányzó alsó lábszárak stb. És mivel egy szobában aludtunk mindannyian, mindenki megszokta, hogy... ez van. (Nyilván voltak szülők, akik miután ezt megtudták, rögtön nyivákolni kezdtek, pff.) Én nem tudtam úszni, ők meg vízifogócskát játszottak. Motivált. Amit ők nem tudtak, azt én tudtam. Amit én nem, azt ők. Szerintem motiváltuk egymást, végig, hogy mindenki saját magából hozza ki a legjobbat.
Van szerencsém személyesen ismerni 6-8 látássérült embert, barátokat - együtt bulizunk, moziba járunk vagy társasozunk, születésnapozunk egy teázóban stb. És látszik a különbség. A szüleimnek csak mesélek róluk, nem ismerik őket élőben. Mindig hozzáteszik, "szegénykék", "sajnálom" és hitetlenkednek, ha azt mondom, filmet néztünk és milyen volt. Amit nem ismernek, arról tévképzeteik vannak. Negatív és pozitív irányban is. Mintha minden látássérült kifinomult hallással rendelkezne vagy nem szeretne divatosan öltözködni. Nekem fel sem tűnnek ezek a dolgok.
Ha az emberi test egy változékony, egyedi jelenléteiben különleges, milliárd arcot mutató kifejezőeszköz, akkor használjuk!
Ne csak feszegessük a határokat, ne csak piszkáljuk őket. Én legalábbis úgy vélem, nem elég egy-két kép. Legyen sokféle. Akkor idővel elmúlik a magassarkúban-műláb, kitágulnak az érzékelési terek, elmosódnak és eltűnnek az addig merevnek hitt (és annak megalkotott...) határok.
*"Az empátiához vezető kapudrog..."
VálaszTörlésnagyon jó ez a fotós narratíva!
VálaszTörlés