A fiam szeretne egy szoknyát

A szoknya  fellebbent már korábban is, de akkor valahogy kevéssé éreztem magaménak a témát. Ám most újra felvette valaki, pontosabban szólva még csak ott tart a dolog, hogy nagyon szeretné hordani. Kedves ismerősömmel levelezve a napokban, ezt a dilemmát osztotta meg:

„Szóval a fiam szeretne egy szoknyát. Hirtelen fel sem tudom sorolni az ezer érvet és ellenérvet, amin már keresztülrágtuk magunkat a férjemmel, hogy mit csináljunk ezzel a kérdéssel. Nyilván egyikünk sem fogja neki azt mondani, hogy "de a fiúk nem hordanak szoknyát". De venni sem vettünk még neki. Halogatunk, amit persze nem lehet sokáig. Úgy gondolom, veszünk majd neki egyet. Felpróbálja, itthon hordja, ahogy általában szereti így próbálgatni minden új ruháját itthon. Aztán ha mondjuk oviba fel akarja majd venni, megint itt leszünk az ezer érv és ezer ellenérv utcájában.Az ellenérvek nyilván nem a saját álláspontukhoz vagy elveinkhez kapcsolódnak, hanem ahhoz, hogy mi lenne vele ott kint, ahol már egyedül van és nem védhetjük meg, ha szoknyát venne fel.  Tudom, hogy ha tudatosak és erősek lennénk, nem is merülnének fel az ellenérvek. Azt is tudom, hogy már a bizonytalanságot is megérzi, ez sem jó. De a te fiad hord szoknyát?“

Gondolkodom hát a szoknyán, meg ami alatta van. Saját szülői praxisomban ugyan még nem merült fel ez a kérdés, nálunk mostanában inkább a „másik véglet“ okoz dilemmákat, amikor is a /pro/feminista otthonunkba betüremkedő macsó virtus vadhatjásait próbáljuk nyesegetni, óvatosan...

A fentebb linkelt német apuka – aki szoknyában mutat példát ötéves fiának - története nem ad igazi támpontokat az ügyben. Egy másik ország, más kontextus (mellékesen pedig ronda a szoknyája, szerintem  :-) ). Nézzünk hát néhány helyzetkezelési lehetőséget, itt és most.

kép forrása: http://handicraftsindia.org/

Egy: „Ezt nem lehet, kisfiam, a fiúk nem hordanak szoknyát.“  Nos, ezt jelen helyzetben elvethetjük; aki ilyen egyértelmű választ ad a kérdésre, annak nyilván nem okoz semmiféle dilemmát. Győzött a nemhez igazodás.

Kettő: „Jó, veszünk neked egy szoknyát, és itthon hordhatod.“ Hm, ez egy fokkal jobban hangzik, a gyerek igényeinek elfogadása szempontjából, ám felvet néhány kérdést. Először is, előfordulhat, hogy meg kell küzdeni a „konzervatívabb“ családtagokkal, akik döbbenten tapasztalják egy vasárnapi ebédkor mondjuk, hogy a család összes gyereke szoknyában ül az asztalnál. Egy másik, ennél mélyebb kérdés, hogy milyen rejtett üzenetei vannak ennek a megoldásnak? Sokféle nyilván, mert sok oka lehet(ne) annak, ha a szülők erre a megoldásra szánják el magukat. Például hogy itthon  kiélheted a kínos hóbortjaidat, és akár még szeretünk ezekkel együtt is, de nem szabad, hogy ezt más is tudja. Vagy egy másik, jobb fokozat: itthon lehetsz az, aki szeretnél lenni, ám ha kimész az ajtón, formára kell szabnod magadat a világ sablonjaival. (Fejlődéspszichológusok ennél általánosabb szintre is emelnék ezt nyilván, ilyen kulcsfogalmak mentén mint hogy „kettős morál“, „inkongruencia“ és egyebek.) Akárhogy is, ez valamiféle hasítás a valóságok között; a család védő burka zárja az egyiket, azon kívül pedig ott a szigorú valóság. De mégis, legalább valami esély a szoknyának. Van jobb is?

Három: „Jó, veszünk neked egy szoknyát, vedd fel, amikor kedved tartja.“ Nos, hát ez a lehetőség minden valószínűség szerint jelenleg még csak hipotetikus, legalábbis szűkebb környezetünkben (Amerikai példa persze már van rá, még könyv is született belőle.) A kérdés itt legfőképpen az, hogy mi történik, ha a szoknya kikerül a családi fészekből. Gondolatkísérletünket lefuttatva néhány pillanatkép: óvodában a konyhás néni ledermedt keze a merőkanállal. Az iskolában a tornatanár arca a „kié ez a szoknya“ kérdésére adott felelet után. A mozgólépcső utasainak fejfordulata, ahogyan a libegő  szoknya után néznek. A játszótéren a gyerekek nyitott szája, ahogy figyelik a mászókán diadalmasan lobogó ruhadarabot. És ezek még csak az első reakciók. És akkor a kérdések. Kell-e, lehet-e minderre  felkészíteni a szoknyás úttörőt? Nem felelőtlenség-e kiengedni „eligazítás“ nélkül a sablonos világba? Milyen szülő az, aki „hülyét csinál a gyerekéből“? Szinte megoldhatatlan dilemma ez.

Ami biztosnak tűnik, hogy előzetes „tréning“ nélkül valóban felelőtlenség útjára bocsátani. Fontos, hogy számítson rá, mi történhet. De mit is mondjunk neki? Talán mondjuk ilyesmit: „Tudod, a helyzet az, hogy a fiúk általában nem szoktak szoknyát hordani, pedig ugyanúgy megtehetnék. De mivel nálunk (most még) az a szokás, hogy szoknyát főleg a lányok hordanak, ezért nagyon meg fognak lepődni az emberek, amikor először meglátnak téged szoknyában. Az is lehet, hogy mindenféléket mondanak és kérdeznek majd. ...“ És aztán át lehet beszélni, a gyerek korához, kérdéseihez szabva, hogy mit lehet válaszolni a kérdésekre, hogyan lehet/kell viselkedni. A gyerek mérlegel. Az is lehet, hogy végül lekerül a szoknya. De hátha fennmarad. Persze ez még önmagában nem lenne sikertörténet. A java csak ezután kezdődne. Nem könnyű. De valamikor volt egy szülő(pár), aki először nadrágot adott a kislányára. Vagy még szebb lenne, ha úgy történt volna, hogy engedte a kislánynak a nadrágba öltözést. Az se lehetett könnyű.

Figyelem! A bejegyzés nem a férfiszoknya ‘kötelező’ bevezetése mellett kampányol. Még csak az sem célja, hogy olyan – meddő – vitákat indítson útjára, miszerint felháborító/ízléstelen/erkölcstelen/beteg és egyéb hasonló dolog lenne-e a férfiszoknya. A dilemma, amiről érdemes beszélgetni, nem csak az öltözködésről szól, hanem sokkal tágabb. Így hangzik: hogyan bátorítsuk a gyerekeinket, hogy akár a sztereotípiák ellenében is önmaguk lehessenek?

A kérdés persze csak akkor érvényes, ha mi magunk hiszünk abban, hogy a sztereotípiák ugyan elkerülhetetlen, szükséges “rosszak” az életünkben, ám amennyire csak lehetséges, úgy kell csinálnunk, mintha nem léteznének. Ez persze - ahogy ezt egy szociálpszichológia alapkurzus elvégzése után is tudja már minden hallgató  - egy utópisztikus gondolat. De akkor is; próbáljuk újra és újra meghaladni őket, mert az előíró elvárások néha végzetesen leegyszerűsítenek, fájdalmasan korlátoznak, és bizony félrevezetnek.

kép forrása: http://thehinducrosswordcorner.blogspot.hu/

Anekdotikus példaként álljon itt egy tudós házaspár - a nemi szerepeket is kutató Daryl Bem és Sandra Bem - kisfiának, Jeremy-nek az esete, aki egy napon úgy döntött, hogy hajcsatokat viselve megy az óvodába.  Egy másik kisfiú ezért  egész nap szekírozta, mondván hogy Jeremy nyilvánvalóan lány. Hajcsatos főhősünk ugyan vehemensem magyarázta, hogy a hajcsatok nem számítanak; “az a fiú, akinek pénisze és heréi vannak”. A kis barát azonban tántoríthatatlan volt; hajcsatot márpedig csak a lányok viselnek. Jeremy egy ponton megelégelte a provokációt, és demonstrálandó az igazát, letolta a nadrágját. A másik fiút azonban ez nem hatotta meg, csak ennyit mondott: “Mindenkinek van pénisze. De hajcsatot csak a lányok hordanak.”

Nos. A Te fiad hordhat(na) szoknyát?