Egyre jobban belekeveredek. Azt ugyan nem tudom, hogy vajon eléggé konnektivista-e a diskurzus, minden esetre nekem most négy-öt szálon futnak a gondolataim. Néha a végtelenben találkoznak is. Az egyik ilyen pillanatban elkezdtem érezni, hogy – némi átfogalmazással szólva - sok beszédnek egy az alja. Mintha minden dilemma mélyén motoszkálna egy kérdés, ami a kollektív felelősségről, annak létezéséről és vállalhatóságáról szól. Ahogy erről gondolkodtam, közben azon is, hogy mégis miféle pozíció az, ahonnan én most nézem ezt a kérdést. Alapvető koordinátáimat tekintve: szociálpszichológus, feminista és nő, többek között. De most nem ezekben a pozícióikban gondolkodom. Mert a felelősség kérdésénél magamra elsősorban nem így, hanem mint elnyomó – ám ezt beismerő és ezért felelősséget vállaló – „többségi”-re gondolok.
Ha embereket csoportosítunk, akármilyen szempont alapján is, mindig adódik a "többség" és a "kisebbség" megkülönböztetés. Ez nem igazán számszerű adatok alapján mintázódik, hanem a dominancia-alárendelődés tengely mentén. Mindenki pontosan tudja, hogy mikor melyik az a privilegizált csoport, amihez tartozni jó. Ilyenkor szoktam mindig elmondani (kedves tanítványaim, ha olvassátok, most akkor mondjátok velem, kívülről megy :-) ): fehér, fiatal, heteroszexuális, keresztény, ép testű, ép lelkű, középosztálybeli, tanult városi férfi. Ilyennek lenni a legjobb. Minél több jellemzőben tér el valaki ettől az "ideáltól", annál többször szembesül az egyes alárendelt csoporttagságaiból származó hátrányokkal. Az egyenlőtlen pozíció a csoport "jussa", ugyanakkor ez egyéni szinten is a boldogulás és jóllét ellen dolgozik.
Hogy mi köze mindennek a kollektív felelősséghez? Rátérek végre, csak szerettem volna elhelyezni az egészet abban a kontextusban, ahonnan értelmezhetővé válik a dolog. Az elnyomás csoportalapú dolog, aminek nyertesei és vesztesei az egyének, akik valamelyik csoporthoz tartoznak.
Most akkor mi van, ha egy domináns csoporthoz tartozó azt mondja, "Jó-jó, értem én hogy ez van a társadalomban, de én senkit sem nyomok el". Nyilvánvaló, hogy ezzel megnyugtatja a lelkiismeretét; személy szerint nem tehet róla, nem felelős. Csakhogy szerintem ez álságos dolog. Vegyük azt a példát, amikor egy férfi azt mondja, hogy ő nem nyomja el a nőket, és a személyes kapcsolataiban törekszik is az egyenlőségre. Ez jó dolog. Ugyanakkor mondjuk egy állásinterjúnál, mikor két ugyanolyan kvalitásokkal bíró jelentkező közül őt veszik fel, azzal a (persze ki nem mondott) érvvel, hogy férfi, nos, akkor pedig részese bizony az elnyomásnak. Mert cinkosságot vállal azzal, hogy használja az előjogait. Közben pedig azt mondja, hogy erről nem ő tehet, nem ő a felelős érte. De akkor hogy van ez, kik azok a „mások”, akik felelősök? Hogyan lehet általában a „társadalmat” okolni? Mégis, kikből áll, hogyan működik a társadalom?
Most akkor mi van, ha egy domináns csoporthoz tartozó azt mondja, "Jó-jó, értem én hogy ez van a társadalomban, de én senkit sem nyomok el". Nyilvánvaló, hogy ezzel megnyugtatja a lelkiismeretét; személy szerint nem tehet róla, nem felelős. Csakhogy szerintem ez álságos dolog. Vegyük azt a példát, amikor egy férfi azt mondja, hogy ő nem nyomja el a nőket, és a személyes kapcsolataiban törekszik is az egyenlőségre. Ez jó dolog. Ugyanakkor mondjuk egy állásinterjúnál, mikor két ugyanolyan kvalitásokkal bíró jelentkező közül őt veszik fel, azzal a (persze ki nem mondott) érvvel, hogy férfi, nos, akkor pedig részese bizony az elnyomásnak. Mert cinkosságot vállal azzal, hogy használja az előjogait. Közben pedig azt mondja, hogy erről nem ő tehet, nem ő a felelős érte. De akkor hogy van ez, kik azok a „mások”, akik felelősök? Hogyan lehet általában a „társadalmat” okolni? Mégis, kikből áll, hogyan működik a társadalom?
 |
| forrás: http://pixabay.com/ |
Ha tehát tenni akarunk valamit a változáshoz, akkor bizony el kell indulni. Az ellenkező irányba.
Hát ezért gondolom, hogy amikor magunkra mint egy privilegizált, többségi csoport tagjára gondolunk, akkor – tetszik, nem tetszik - el kell ismernünk, hogy elnyomunk másokat.
Így van ez a férfi-nő viszonylatokban is; pusztán a társadalmi nemünkből adódóan, csoporttagként elnyomók vagy elnyomottak vagyunk.
Így van ez a férfi-nő viszonylatokban is; pusztán a társadalmi nemünkből adódóan, csoporttagként elnyomók vagy elnyomottak vagyunk.
A felelős "többségiség" első állomása lenne ez a beismerés, ami persze rossz érzéseket okoz, de pont ez adhatja a motorját annak, hogy válaszokat keressünk a kérdésre: "Mit tehetek eztán személy szerint én, az egyenlőtlenségek ellen?" Szóval?
(Olvasni lehet: White Privilege /McIntosh/ ) Fehér Előjogok )
(Olvasni lehet: White Privilege /McIntosh/ ) Fehér Előjogok )
Szociálpszichológusként nyilván számos kísérletet/példát ismersz arra vonatkozólag, hogy az egyén (és vele együtt felelőssége) hogyan "oldódik fel" a közösségben. Tudjuk, hogy ez nagyságrendekkel durvábban működik, mint ahogyan képzeljük magunkról, tehát szerintem az álságos dolog épp a kollektív felelősség felvállalását számonkérni.
VálaszTörlésAz én fejemben (történelemtanárként és politológusként) a kollektív felelősség és a kollektív bűnösség kérdésében nyilván más asszociációk vannak, mint a tiédben. De a példáid elolvasása után azt gondolom, hogy kollektív felelősségről beszélni ebben a (férfi/nő) viszonylatban is elhibázott dolog!
Létezik ugyan ez a kategória, de nem értelmezhető! Vagy azt mondom inkább, hogy nem kezelhető. Egyéni felelősségek vannak. Azokkal érdemes foglalkozni. Az állásinterjús példád egy személy (történetesen aki a felvételről dönt) felelősségéről szól, és abban a helyzetben az interjún szereplő férfi valóban nem felelős. Miért lenne az, igazából a felvetést sem értem?
Én is belegondoltam magam az általad kreált szituációkba, és mindkét példa - szerintem - ott sántít, hogy az oké, hogy engem férfiként egy olyan elnyomó privilegizált csoporttal azonosítasz, melyhez való tartozást nem én választottam; de ha felelősségvállalás kerül szóba akkor egyénként tessék engem megítélni és ne egy homályos kategória vélt vagy valós érdekérvényesítési törekvései mentén. Rendben, elismerem, hogy istenadta csoportom révén elnyomó vagyok. És? Most, hogy ezt az igazságot elfogadtam mi lesz a következő lépés? Változtatni megint csak az egyén szintjén tudok, mert ebben a szituációban én ugyanolyan részese vagyok a rendszernek, mint egy nő és én ugyanúgy nem kértem a privilégiumokból, mint te az elnyomásból. És mivel nincs több szerepem a rendszer működésében, mint neked, nem gondolnám, hogy bármivel több felelősség nyomná a vállamat, mint tiédet!
Talán megkapom, hogy ez csak egy ilyen hímsoviniszta hárítás, de a lényege az egész mondandómnak az, hogy én tényleg az egyénben hiszek! Pontosabban abban, hogy csak az egyén szintjén értelmezhetők ezek a dolgok. És szerintem az utolsó kérdéseddel érdemes foglalkozni, hogy mit tehetek személy szerint én?
És akkor, ha már így belelendültem, akkor hadd mondjak el én is egy példát, ami talán rávilágít arra, hogy szerintem miért az egyéni érvényesüléséről és nem a kollektív felelősségről kell beszélni.
Sajnos nem emlékszem pontosan, de azt hiszem Jordán Tamással hallottam egyszer egy interjút, amiben arról kérdezték, hogy hogyan tudja a színinövendékeivel elfogadtatni azt a helyzetet, hogy sokan hiába végzik ela főiskolát és hiába tehetségesek, a nagy számok törvénye alapján (ti. kevés a színház és a film) sokan nem fognak tudni elhelyezkedni.
Na most erre a kollektív felelősséges meg csoportosítós válasz az, hogy rossz a rendszer, kevés az állami támogatás, nem elég népszerű a színház, stb. És ez egy jó válasz, mert mindez igaz. És? Mi lesz a következő lépés? Az lesz, hogy nem vagyunk naivak...
És nézzük akkor az egyén, történetesen Jordán Tamás válaszát, aki valami ilyesmit mondott erre: "Én a növendékeimnek azt szoktam mondani, hogy a nagy folyó utat tör magának. Tessék nagy folyónak lenni!"
Persze én sem vagyok azért annyira naiv, de azt hiszem azon szinten kell foglalkoznunk a dolgokkal, ahol még van ráhatásunk...és ez az egyén szintje.
NEM "hímsoviniszta hárítás" ! Szerintem legalábbis nem az, Frobben, amiket írsz! :-)
VálaszTörlésÉn sokkal inkább látom felelős, a témát komolyan megérteni akaró, jó szándékú hozzáállásnak. És ez jó.
Forgatom magamban sokat én is ezt a kérdést, jó beszélgetni róla; tanulok belőle. Különösen abból, ahogyan más kontextusokban, más pozíciókból értelmezzük, magyarázzuk, egymásnak is.
Most is többször olvastam ezt az utolsó bejegyzésedet, és azt gondolom, hogy alapvetően nem mondunk ebben a kérdésben egymástól gyökeresen eltérő dolgokat. Próbálom alább (röviden, ígérem! :-))tematizálni ezt.
A kollektív felelősség (pontosabban szólva "felelőtlenség", mikor is az egyén feloldódik a csoportban, így elveszik az egyéni felelősségvállalás) valóban egy fontos, szociálpszichológiailag "agyonkutatott" jelenség. Pont azért kutatjuk annyit, és igyekszünk ahol csak lehet, erről szólni, mert hogy ez a dolog gyakran eredményez rossz dolgokat. Ugyanakkor az is hozzá tartozik a kutatási eredményekhez, hogy ha erről beszélünk az embereknek, gyakran már ez a puszta tény is, hogy elmondjuk, hogy ez van, így működik, szóval már ezzel is tudunk változtatni! Mert hogy - szerintem - kell ezen változtatni.
Jó, hogy behoztad a kollektív bűnösség fogalmát is, azért jó, mert én NEM erre gondolok, amikor a kollektív felelősségről beszélek. Tehát nem gondolom, hogy a csoport egyes tagjai által elkövetett "bűnök" mindig, minden csoporttag fejére kell, hogy szálljanak (na jó, ez is bonyolultabb ennél, de ez egy másik téma lenne már).
Az állásinterjús példához: itt nem arra gondoltam, mert az tényleg nem életszerű, hogy egy ilyen helyzetben a felvételiző férfinek kellene szót emelnie, hanem pusztán csak arra a tényre utaltam, hogy részesül a csoporttagsága általi előnyökből, ha akarja, ha nem. Pusztán azzal, hogy - még ha csak kényszerűségből is - elfogadja a privilégiumokat, szóval ezzel a gesztussal a rendszert támogatja (ld. mozgólépcső hasonlat!) Ezt fontos tudni, szerintem, még akkor is, ha konkrét helyzetben éppen semmit sem tehetünk ellene. Ez a kollektív felelősség, ahogy én itt értelmezni szerettem volna. Ebben az értelemben szerintem Te is elfogadod.
A rendszer változtatásában persze mindenkinek szerepe van, én erről ugyanakkor azt gondolom, hogy a domináns csoport tagjainak mindig nagyobb lehetősége van erre, pontosan azért, mert a hatalmi pozíció az övék! Egy szépen működő, közös felelősségvállalásnak persze az igazi partneri viszony lenne a lényege: hogy a többségi ÉS a kisebbségi csoportok tagjai is részt vegyenek a folyamatokban.
Ez a kollektív felelősség felvállalása pont azért lényeges, ezt próbáltam magyarázni, de akkor lehet, hogy kimaradt egy gondolati elem, hát akkor most: szóval hasonlóan gondolom, mint Te. Belátom a csoporttagságom következményeit, MAJD felelős többségiként adott esetben válaszokat keresek arra a kérdésre, hogy személy szerint ÉN mit tehetek! Ez tehát az egyéni szint valóban, pont ezért zártam a blogbejegyzést is ezzel a kérdéssel.
A nézőpontjaink különbségét jellemzi még az is, hogy én - szociálpszichológusként - úgy gondolom, hogy HÁROM szinten lehet és kell változtatni. 1. egyéni szint (erről beszélsz Te is) 2. "közbülső", csoportközi, intézményi szint (pl. hogy egy munkahelyen milyen policy van adott esetben pl. a női karrier segítésére)
3. "felső", társadalmi szint (pl. a törvények, oktatáspolitika, családpolitika).
Persze az is igaz, hogy mindhárom szinten végső soron egyének lesznek azok, akik a változásokat képesek előidézni. :-) De a társadalmi változások végül "összeállnak", majd visszahatnak az egyénekre is, és így megy ez körbe-körbe. :-)
Huh, hát ennél rövidebben nem ment. :-)
Elnyomóból elnyomott... heh?!
VálaszTörlésSajátélmény következik (mindenki azzal turnézik, amivel tud) : mi van akkor ha fehér, fiatal, heteroszexuális, keresztény, ép testű, ép lelkű, középosztálybeli, tanult városi nőként egyszercsak azt veszem észre, hogy most engem szivatnak? A példa külföldi munkahely, csak nők, a 40 fős kollektívában különféle országból származó kollegák, közöttük két brazil, az egyikük fekete bőrszínnel. Én kerültem egy párba Estherrel, és egyszercsak azt vettem észre, hogy a csapatmunka abból áll hogy én dolgozom, ő pedig támasztja a fénymásolót, vagy éppen a managerek irodájában csacsog. Telt-múlt az idő, és változás nem történt. Egy nap hamarabb mentem be, gondoltam rákérdezek, hogy ezt most mégis hogyan gondolja, beszéljük meg. A lényegre térek : elmondta hogy tudja nagyon jól hogy nem fair amit csinál, de konkrétan nem érdekli, ha akarok tegyek formális panaszt, de akkor azonnal rám fogják sütni hogy egy rasszista intoleráns nőszemély vagyok, úgyhogy ezt a helyemben nem tenné. Továbbá tisztában van vele hogy őt kirúgni nem fogják, szintén a fent említett okokból. Számtalan szóbeli, írásbeli figyelmeztetést kapott már, de ennyi, a HR nem tehet többet, hacsak nem akarnak a nyakukba egy többtízezer eurós kártérítési pert. Szóval akkor ezt megbeszéltük, mosolygott és ment kávézni. Ez volt csütörtökön, hétfőn már nem dolgoztam a cégnél, mert személyes okokra hivatkozva felmondtam.
Azóta is eszembe jut hogy mit kellett volna tennem?
Humbi, szerintem tökéletesen jártál el, hogy kiléptél és pl. itt is felhívod a figyelmet a nem pontos, megfelelő szabályozásra. Én Estherre sem haragszom, él a - nem általa teremtett - lehetőséggel.
VálaszTörlésKöszi Attila... Lehet hogy Macintosh-nak át kellene gondolnia a cikkét egy cseppet... és átírni a 2010-es viszonyokra.
VálaszTörlésNagyon sok olyan anomália van (jólléti, nyugati országban élek, ezért a tapasztalataim nem, vagy csak kis mértékben relevánsak a magyar viszonyokra nézve) a rendszerben, ami nagyon kedvez az Esther-féléknek. De nem kell ehhez más bőrszín, elég hozzá egy vélt vagy valós mentális betegség (másik sajátélmény), de ez már egy másik történet. Én a józan ész alkalmazását hiányolom ezekben az esetekben.
( az egyetlen szervezet ahol mindenkivel egyenlően parasztok a TSA, akik az amerikai repterek biztonsági ellenőrzéseit végzik... Ott nem számít ki vagy mi vagy, perelni nem lehet... Ott van már a Kánaán ... )
nyílván egyénként nem éli át az elnyomást és nem is lehet ezzel piszkálni senkit. amit a nemi szerepek mentén kellene tudatosítani, hogy a fehér, fiatal, heteroszexuális, keresztény, ép testű, ép lelkű, középosztálybeli, tanult városi férfi tisztában legyen azzal, hogy neki felelőssége és kötelessége is van néhány esetben. de ezt meg csak az apjától tanulná meg. akivel alig találkozik.... na erről akartam még írni, de már nem fért bele....
VálaszTörlésEz anno bejárta a FB- ot nagy röhögések közepette. A cikkedről most eszembe jutott, mert én akkor, mikor először láttam ezt a videót, nagyon drukkoltam a csajnak.
VálaszTörlésHát valahogy így vagyunk mi tényleg ebben a rendszerben.
https://www.youtube.com/watch?v=wmAcna7a1fg
(elnézést az ismeretlen ideszólásért)
uh, engem ez elkerült anno, szerencsére! .-) viszont most én is végigdrukkoltam! és milyen találó, amit írsz, taposunk visszafelé, miközben vihognak, értetlenkednek, morognak, megbotránkoznak... de akkor is! ;-)
VálaszTörlés(ismeretlenül is lehet ideszólni, pláne ilyen jókat! Valójában pedig nem is vagy ismeretlen; olvaslak!)
Bennem ez a poszt erős kognitív disszonanciát indukált, mert nem szeretek magamra mint elnyomóra tekinteni, ellenkezik az énképemmel, úgyhogy több irányból keresem a redukciót. Egyfelől az állásinterjú igazságtalanságára rezonálva kapásból az ugrik be, amikor a szőke, nagymellű nő kapja meg az állást, fizikai adottságainak köszönhetően, vagy éppen ellenkezőleg, függetlenül attól. Most akkor érezze magát elnyomónak, mert olyan vonzerőt kapott a sorstól, ami akkor is hat, ha nem él vele tudatosan, nem polcolja ki magát, ízlésesen öltözik fel az interjúra és amúgy megvan minden belső kvalitása a pozíció elnyeréséhez?
VálaszTörlésNa, így akkor most behoztam a nőket, 1-1, kicsit könnyebb nekem. Tehát igen, a vonzó nő is az elnyomó csoport része, és neki is el kell indulnia a másik irányba a mozgólépcsőn. Az, hogy valamiért "egyenlítenem" kell férfi és nő között szerintem inkább ilyen ego-dolog, nem a nemtől függ. Ezen egyéni szinten kell dolgozni, ez van.
Másfelől úgy is próbálom redukálni a feszültséget, hogy azt mondom, nem vállalhatok és nem tartom magam felelősségre vonhatónak olyanért, amire nincs ráhatásom. Ez az a hozzáállás, ami a posztban álságosnak lett mondva. Csoporttagságomnál fogva igazságtalan előnyökkel indultam és nyertem egy versenyben, aminek a szabályait nem én hoztam. Ezt még mindig nem tudom feloldani magamban. Merre van a visszafelé, amerre indulnom kell és ami felment a bűntudat alól amit éreznem kellene? Elvárható-e és lehetséges-e olyan helyzetet teremteni az egyénnek, amikor minden társadalmi hatást ideiglenesen ki tud kapcsolni, hogy pusztán a képességek alapján szülessen meg a döntés? Vagy a legjobb játék a nem játék? Eleve be se szálljon olyan helyzetbe, ahol nem fair-ek a szabályok? Köszönöm a privilégiumokat, de nem fogadom el őket.
Egy kicsit a fogolydilemma jut eszembe erről. Mindenkinek az lenne a legjobb, ha mindenki kooperálna, kisebbség, többség, férfiak, nők, vonzók és nem vonzók egyaránt. De ha valamelyik csoport versengeni kezd míg a többiek kooperálnak, hatalmas előnyhöz jut. Ráadásul itt a csoportot az egyének alapján ítéljük meg, elég egy példát hozni a rasszista kártyát kijátszó lazsáló munkaerőre, vagy az interjút mellbedobással nyerő vonzó nőre, vagy a fehér,keresztény, középosztálybeli, ép testű, ép lelkű városi férfira ahhoz, hogy a többi csoportba tartozó úgy _észlelje_ hogy kérem itt trükköznek, ha nekik szabad, akkor nekem is. Na ez is milyen jó disszonancia redukció.
Szóval ja, elismerem, nehéz az ügy, nagyon.