Lenge ruha, nehéz téma

Fontos okunk volt, hogy szombaton együtt izzadjunk úgy 5-6 tucatnyian a városban: Slutwalk Budapest 2012. A tavalyihoz képest harmada annyian lehettünk, akik most a Balaton, vagy egyéb, a pesti aszfaltnál remélhetően hűvösebb terek helyett itt próbáltuk túlélni a délutánt.  Mert a nem az NEM. Akkor is, ha éppen negyven fok van. Facebook-on persze sokkal többen jelezték a részvételt, de ez általános szokás, nem érdemes erre alapozottan reménykedni a tömegek érkezésében. Sok támogató üzenet érkezett; “lélekben-veletek-vagyok”, “teljes-szivemből-támogatom”, és hasonlóak, de;  “sajnos-nem-biztos-hogy-ma-odaérek”, “túl-meleg-van-hogy nekivágjak”, satöbbi. Elméletben, szívben-lélekben IS fontos társadalmi felelősséget vállalni, de lássuk be, csak “fejben” csinálni kevéssé hatásos, ami a társadalmi változások előmozdítását illeti…

Négy óra előtt pár perccel alig tucatnyian nézelődtünk, kissé csalódottan keresve a kritikus tömeget. Utóbbi, bár nem kritikus, de volt a közelben, például az Evangélikus Templomban, esküvőre gyülekező. (Meg is kértek, hogy ha lehet, ne hangoskodjunk a dobokkal még egy darabig, mert az nem lett belekalkulálva a szertartásba.) Végül aztán mégiscsak összejöttünk jónéhányan, ha tömeg nem is, de kritikusak voltunk, vonultunk. Dobbal, hanggal, kiáltvánnyal, férfiak és nők körülbelül fele-fele arányban. A hőguta határán, saját testi reakcióink monitorozásán túl, a legérdekesebb szerintem a járókelők reakcióinak megfigyelése volt. Ugyan nem szisztematikus az adatgyűjtésem, de az összbenyomást tekintve a meghökkenés, az értetlenség, a kissé lenéző sajnálkozás volt talán a legtipikusabb reakció. Úgy tűnik, hogy még nem igazán megy át a lényegi üzenet. Az esemény FB csoportjában is volt vita például arról, ki akar, ki nem, és miért “ribanc” lenni. Erre vonatkozóan ugyan elég világosnak tűnik a mozgalom érvelése, de valahogy mégsem áll össze az üzenet, a széles tömegek számára legalábbis.

A séta után idén ugyancsak volt beszélgetés, a tavalyihoz képest itt is kevesebben voltunk, kissé “belterjesnek” mondható társaság, akik körülbelül egyetértünk az alapelvekben. A beszélgetés központi gondolata így most leginkább az volt, hogyan lehetne hatékonyabban célbajuttatni a fontos üzeneteket.

Nyilvánvaló, hogy az ilyesfajta megmozdulások elsődleges szerepe a figyelemfelhívás. A szemlélelformáláshoz jó előkészítő terep, és a körülötte keletkező diskurzusokban lehet aztán elmondani, amit valójában szeretnénk.

Ha a legfontosabbat kellene megfogalmazni itt, ez talán a következő: a női test nem tárgy. Mert amíg tárgyként beszélünk róla, egy idézettel élve: “a biológiai vagyon része”-ként tekintünk rá, addig FELETTE zajlanak az alkudozások és a birtokviták. A nőket  pedig aszerint ítéljük meg, mennyire gondos “üzemben tartói” ennek a köztulajdonnak. Világosan leírt kritériumai vannak a kívánatos női testnek; hogyan nézzen ki, hogyan kell vele viselkedni. És a nők - az önértékelésért és identitásért cserébe -  igyekeznek megfelelni ezeknek az elvárásoknak.

“Balesetek” sajnos történhetnek, mert nem mindenki egyformán gondos üzemben tartó a társadalmi mércék szerint. Egyes nők például óvatlanul mutogatják, “kihívóan” öltöztetik azt a testet; hát mit csodálkoznak, hogy mások használni akarják?!

Nagyon egyszerű tehát az üzenet, és a nyomán megfogalmazható cél: azon dolgozunk, hogy a nőknek sikerüljön végre megszerezniük a saját testük elidegeníthetetlen és megkérdőjelezhetetlen tulajdonjogát. Magunk dönthessünk kinézetünkről, viselkedésünkről, például arról, mikor, mit, hogyan, kinek mutatunk meg belőle. A testünk tehát az identitásunk egy lehetséges kifejező eszköze, és nem pedig a társadalom-szabta előfeltétele legyen!

Jövőre is vonulunk, talán kevésbél lesz meleg, talán addig sikerül további üzenetekkel megszólítanunk többeket – dolgozunk rajta! :-) - hogy végiggondolják:  ha mindkét nem a saját testét birtokolja, ez férfiaknak és nőknek egyaránt csak jobb lehet.