Mutasd meg anyádnak!

Épp egy kedves szakdolgozóm kiváló írását olvasgattam ma délelőtt, utolsó simítások az útjára engedés előtt. A kutatás a szexizmus és a viccek kapcsolatát vizsgálja, Magyarországon először, egy nagyon szépen megtervezett és kivitelezett kísérleti elrendezésben. Annak részleteiről, hogy mit talált, majd később, remélem vendégposzt lesz belőle! :-)

Most inkább közhelyként álljon itt - rákanyarodásul az okra, ami miatt hosszú idő óta újra írok - hogy véletlenek nincsenek. Éppen a viccekről elmélkedtem tehát, fél szememet (csak időnként! :-)) a Facebook hírfolyamon tartva, ahol is megjelent éppen most ez: (Azaz: “Vagy add oda anyádnak. Ő tudja, hogyan kell ezt csinálni.”)

 Nem mondom, hogy nagyon durva, sőt, nehezen induló, nyálkás hétfő délelőttre inkább olyan kis szívmelengető üzenet; emlékezzünk anyánkra. Ha mi nem tudjuk (vagy akarjuk), Ő majd persze tudja, ahogy mindig is tudta. (Hálásak is lehetünk ezért, még ha néha nyúlottra mosta is a kedvenc pulóverünket… :-))

Nem nagy vehemenciával, inkább kötelességtudóan kommenteltem tehát a képet, miszerint a vicces(kedő) szexizmus minősített esete; dislike. Aztán persze elindult némi diskurzus, és ennél jóval intenzívebb lájkolás és megosztás. A kommentekről, röviden; körülbelül a “szokásos” köröket futjuk, miszerint: 1. Jelezzük (egy vagy több kommentelő) hogy nem vicces, hanem/mert szexista. 2. Mások azt mondják, hogy dehogynem vicces és nem szexista. 3. Ebből következik hogy a) nekünk nincs humorérzékünk, és ezért nem értenek/sajnálnak/lenéznek, továbbá b) nyilván savanyú feministák vagyunk, akik minden ártatlan viccben a “gonoszt” látjuk, ill. saját frusztrációinkat vetítjük ki a képre. Kapacitási korlátaim okán nem szoktam már mindig, mindenhol magyarázni, hogy mi, miért, hogyan, de ez a kép egy “pszichológiai hírportálon” jelent meg. Aminek majd’ ötezer feliratkozója van. Közöttük – gondolom – sok a szakmabéli is. Ezt realizálva odalett a békés délelőttöm; nem tudtam nem visszatérni újra és újra; figyeltem, hogyan terjed a “kollégák” körében a vidám jóindulatú szexizmus. (Most hogy ezt írom 64 like/39 megosztás, de gondolom majd exponenciálisan fog növekedni.)

Feltételezem, hogy ha egy “pszichológiai portál" igényesen szeretné művelni a szakemberek informálását és a pszichológiai ismeretterjesztést, akkor nyilván értékeli és érti a tudományos kutatások fontosságát, még az anyákra való emlékezés kellemes érzelmi állapotában is.  Nekem személy szerint sokkal jobban tetszene ezért - és talán ezzel nem vagyok egyedül - ha azzal kötné le inkább az olvasók figyelmét, és késztetné diskurzusra és megosztásra őket, hogy gondolatokat, írásokat közöl, olyanokat, amik magyarázzák a jelenségeket, ahelyett, hogy  “elviccelné” azokat, például ártatlannak gondolt képekkel.

Kedves Kollégáim, saját “feminista fanyalgásaim” helyett most egy bekezdést szeretnék zárásul idézni a bevezetőben emlegetett szakdolgozatból, ami tudományos kutatások következtetéseit foglalja össze arra vonatkozólag, mi a baj a szexista viccekkel – még akkor is, ha ilyen ”jóindulatúak”, mint ez a mosási útmutató. Így szól:

 “Ford előítéletes norma elmélete (prejudiced norm theory) szerint a szexista viccek ereje és veszélye éppen ártatlanságukban rejlik (Ford és Ferguson, 2004). A humor enyhítő, komolytalanságot sugalló közege szociálisan elfogadott mechanizmust teremt a hátrányos csoport lenézéséhez (Ford, 2001). Az interakció résztvevői számára „ez csak egy vicc”, de Ford szerint itt ennél sokkal többről van szó („More than just a joke”).  A humor mint médium megváltoztatja azon társas szabályokat, normákat adott társas kontextusban, amelyek meghatározzák a megfelelő reakciókat a lenézett csoporttal szembeni diszkriminációt illetően (Ford, 2004). A szexista vicc meta-üzenetet közvetít adott interperszonális helyzetre nézve, e szerint a szexista tartalmat jelen kontextusban nem kell komolyan venni. Ennek az üzenetnek a hatására az interakció résztvevőinek agyműködése a megszokott kritikus gondolkodásmódról (serious mindset) átkapcsol egy komolytalanabb, humoros üzemmódba (nonserious humor mindset), s az elhangzó vicc tartalmát a személy már ennek az új működésmódnak a szabályai szerint interpretálja. A vicc befogadója a meta-üzenetet dekódolva észleli és hallgatólagosan el is fogadja az implicit társas normák változását, melyek alapján ebben az adott helyzetben nem kell kritikusan hozzáállni a diszkriminatív megnyilvánulásokhoz. Az észlelt normaváltozás hatására a befogadó ehhez az új normarendszerhez igazodva alakítja self-regulációját. Következésképpen az előítéletes viccek közegében fellazulnak az egyébként meglévő, a nyílt rasszizmust és diszkriminációt elítélő társas szokások, s a résztvevők toleranciaszintje megnő a diszkriminatív gondolatokkal, eseményekkel szemben. A lenéző humor így teremt normatív légkört a diszkrimináció tolerálásához.”