A siker fala

A Himalájáról gondolkodom éppen, mert hogy állítólag fél lábbal is fel lehet jutni a csúcsára. A hegymászó az ambíciózus fiatal lenne itt, aki nekivág a siker csúcsainak.  Tartja benne a lelket – ha már az állam/társadalom és a család nem – ha maga is hisz benne, hogy pusztán a személyes igyekezet elég kell, hogy legyen. Képileg is megjelenik most előttem a havas csúcsot ostromoló, különböző szinteken állomásozó‚ 'féllábú hegymászók‘ egész sora. Erről a képről pedig eszembe jut egy fontos és kedves tréninggyakorlatunk. Jó évtized óta használjuk, amikor az egyetemi hallgatók csoportjaival a „társadalom győztese/vesztese“ kérdéskörben gondolkodunk együtt.

A gyakorlatban a résztvevőket egy sorba állítjuk, egymás kezét fogják. Arccal előre, a tőlük most még távol lévő „siker fala“ felé néznek, amit egy látványos felirat is szimbolizál. A feladatuk pedig az, hogy lépésről-lépésre kerüljenek közelebb, és végül érjék el a „siker falát“. A lépéseiket, egyiket a másik után, a csoportvezető felszólítására teszik meg, aki különböző állításokat olvas fel. Ha igaznak tartják magukra azt, előre léphetnek egyet, vagy éppen hátra kell lépniük, ahogy a kérés hangzik. Indul a csoport, lépésről-lépésre, ahogy az instrukcióban elhangzik:

„Lépjen egyet előre, akinek a szülei felsőfokú végzettségűek. Lépjen egyet előre, aki férfi. Lépjen egyet előre, aki egészséges és fizikailag nem korlátozott. Lépjen egyet hátra, aki nem Magyarországon született. Lépjen egyet előre, aki heteroszexuális. Lépjen egyet hátra, aki nem a többségi vallási csoporthoz tartozik. Lépjen egyet előre, aki házas. Lépjen egyet hátra, akit fizikailag bántalmaztak, tehát vertek vagy szexuálisan bántalmaztak gyermekkorában. Lépjen egyet hátra, akinek bármely családtagja valaha is töltött időt büntetés-végrehajtó intézetben. Lépjen egyet előre, aki nukleáris családban nőtt fel. Lépjen egyet hátra, akinek bármely családtagja alkohol- vagy drogfüggőségben szenved. Lépjen egyet előre, aki biztos anyagi körülmények között nőtt fel. Lépjen egyet hátra, akit valaha megerőszakoltak, vagy szexuálisan zaklattak. Lépjen egyet hátra, akinek koncentrációs táborba hurcolták valamely családtagját. Lépjen egyet előre, aki beszél idegen nyelvet. Lépjen egyet hátra, akinek családját politikailag meghurcolták. Lépjen egyet előre, akinek van önálló jövedelme. Lépjen egyet előre, aki nagyvárosban él. Lépjen egyet hátra, aki nem a többségi etnikai csoporthoz tartozik.”

Lépések, egymás után. Mindig csak előre. Előre-hátra. Egyhelyben maradva. Hátra-hátra. Mindig csak hátra. Az első pár lépésnél még beszéd, esetleg nevetés, aztán ahogy egyre több lépés koppan, előre, és hátra, igen, nagyon sokszor hátra, egyre halkul, majd többnyire néma csend, csak a lépések zaja. Aztán elfogynak a kérdések, és a „siker fala“ is közelebb van már, kinek karnyújtásnyira, kinek szinte ugyanolyan távolságra, mint ahonnan elindultunk. A szabályos sor eltorzul, hullámzik, a kézfogások elszakadnak, bár sokáig, nagyon sokáig próbálják tartani egymást.

„Most pedig fussatok; érjétek el a siker falát, ki milyen gyorsan tudja!“ – hangzik az utolsó instrukció. Szaladnak, sétálnak, baktatnak; megérintik, nem mindenki. Aztán körbeülünk, hogy megbeszéljük. Általában nehezen indulnak meg a szavak, csend, nehéz csend szokott lenni.

Tartok tőle, hogy a Himaláját rohamozó 'féllábú hegymászók' is így csendesülnek el, ahogy realizálják, hogy a hátizsákjukban keresgélve sem ez, sem az nincsen a felszereléseik között. Még akkor is, ha egyesek azzal biztatják őket, hogy hajrá, ott van még az egyéni ambíciód, azzal meg tudod csinálni! Valami jó kis hegymászós hasonlat kellene ide most, ami ennek az abszurditásáról szólna, amint sokezer méteres csúcsot támad puszta lelkesedéssel, ám alkalmas felszerelés nélkül, mondjuk Erőss Zsolt.

"A siker fala" gyakorlat, ELTE PPK, háztetőn