Fantáziátlan nyomorékok retardált eszméi

V-DAY BUDAPEST 2013

Nem, én ezt nem akarom látni. Szerencsére mindent észrevenni magamtól úgysem tudok, információ-túlcsordulás meg a bőség zavara, ugye. De hát több szem meg többet lát, kedves ismerőseim lelkesen gyűjtik a “nekem való”-nak gondolt ügyeket. De nem, akkor sem, sőt, fejemet a homokba. Ürügyül gyorsan eltűntem inkább az újonnan bevezetett online tanulmányi rendszer átláthatatlan tereiben; indul az új félév, kötelességtudóan adminisztrálok. Mentségemre szóljon továbbá, hogy ezen a héten megvolt már az online eszmecseréim során az önképem gazdagítására szolgáló visszajelzés-adagom, voltam “ízléstelen feminista”,  blogomat nárcisztikusan propagáló, ott elferdült eszméket hirdető “soviniszta” meg “humortalan” is. Ja, és egy név nélküli - a profilképe alapján leginkább trollnak kinéző - személynek “Mónikám”. Egyetemi oktatói jellemzésem is újabb jegyekkel bővült a héten, egy kifogásolt buliötlet kapcsán lettem “karót nyelt vaskalapos”, feltételezhetően olyan tanár, aki “szürkén ledarálja az anyagot”. Mindezek után csütörtökre kiérdemeltnek éreztem némi szórakozást; elmentem hát egy táncra, majd filmet nézni. Magánügy, mondhatnánk, erről minek bejegyzést írni? De nem, egyik sem az. Előbbin a nők és lányok elleni erőszak megszüntetéséért táncoltak együtt többszázan. A film pedig bár vígjáték, de közügyet feszeget, mégpedig a női kvóta kérdését. (Hát igen, így szórakozik egy feminista. :-)) 

Rúzs, reptér, satöbbi (Cockpit, 2012)
kép forrása: http://port.hu/

A meglátni nem akart írás viszont folyamatosan motoszkált továbbra is az ott jellemzett “fantáziátlan” és “nyomorék”, feministává lett emberben, azaz bennem. Ezt kérdezi a (névtelen) szerző: „És komolyan: Magyarországon, Európában milyen atrocitások érnek egy nőt, ami miatt szükség van a feminista mozgalomra a mai napig?“ Anélkül, hogy most részletesen elemezném a szerteágazó (csúsztatásokkal és tévedésekkel teli) gondolatmenetet, a lényege körülbelül az, hogy semmiféle atrocitás nem éri a nőket, és nincs szükség feminizmusra. Ha egyedi lenne ez az állítás, nem érné meg egy péntek estét rászánni egy reflexió megírására. De mivel sokan fogalmaznak meg hasonló állításokat, mégpedig magabiztosan, igazukba vetett vakhittel, hát fussunk neki (ígérem, hogy röviden, én ezzel most lemondtam a péntek esti családi filmről, cserébe viszont kérem a végigolvasást!! :-)).

Nos, kiindulásul mit szól a kedves Olvasó ehhez az állításhoz: “A nők általában nem olyan értelmesek, mint a férfiak”? Vélhetőleg nem ért egyet vele. (Ilyesmit a górcső alá vett cikk sem állít.) A nők alacsonyabbrendűségét hirdető, a lehetőségeiket korlátozó, hagyományos és rigid gondolkodás, amelyre ez az állítás is példa, a modern társadalmakban meghaladott, és gyakorlatilag elfogadhatatlan. A társadalmi változások folyamatai (mint például a nőmozgalmak vagy a politikai korrektség eszméje) sok változást hoztak a nemekről való gondolkodásban is. Manapság inkább ilyesféle állításokkal találkozhatunk: “Társadalmunk eljutott arra a pontra, hogy a nőknek és férfiaknak egyenlő lehetőségeik vannak az előrejutásra.”  “A nőkkel szembeni megkülönböztetés már nem probléma Magyarországon.” “Az elmúlt években a politika és a média indokolatlanul sokat foglalkozik a nőkkel való bánásmód problémáival.” Ezekről mit gondolunk? Elég valószínű, hogy már közel sem egységesek az álláspontok. Lehet például egyetérteni, mint ahogy a most tárgyalt cikk írója is pontosan ezt teszi. A kulcsgondolat itt tehát az, hogy a nemek közötti egyenlőség már megvalósult. Márpedig ha így van, akkor egyértelműen tagadni lehet a fennálló diszkriminációt, elutasítani a nőmozgalmakat és a pozitív diszkriminációt (például a kvótarendszert). Egy következő lépésben pedig már felháborodottan ellenezni a változást célzó cselekvéseket, és lesajnálni, kigúnyolni ( “fantáziátlan” és “nyomorék” jelzőkkel illetni például) azokat, akik szerint további változásokra igenis szükség van. (Igen, szerintem is szükség van! )

Nos, a lényegre térve, röviden ígértem, szóval aki a fentebb kifejtett nézeteket vallja, tehát nem érzékeli a társadalmi szintű, szisztematikus nemi megkülönböztetést, az bizony az egyenlőség illúziójának habjain ringatózik, mégpedig a modern szexizmus nevű csónakban.  

Az ebben evezők gondolkodásának tipikus jellemzője, hogy a megjelenő igazságtalanságot belső okokkal magyarázza, az egyént téve felelőssé érte. Például azt mondja, hogy egy nő nem azért keres kevesebbet, mert egy olyan csoporthoz tartozik (nő) amelynek a tagjai kevesebb bért kapnak, hanem azért, mert “nincs elég vér a pucájában” hogy többet kérjen. (Némi önellentmondás, hogy ugyanakkor meg ezt a puca-kérdést általánosítja és a nemekhez köti a szerző aztán, mondván, hogy a férfiaknak úgy általában meg bezzeg van, ezért keresnek többet.)

A modern szexizmusnak pikantériája is van; az ezt valló gyakran saját magát kifejezetten egyenlőség-pártinak tartja (ld. “pszeudoliberális kultúrököl”), de mivel azt hiszi, hogy a régi egyenlőtlenségek mára már megszűntek, így szükségtelennek tart minden további, „erőltetett intézkedést.”

Nos, mondhatnám;  ‘nekem semmi bajom nincs a modern szexizmussal, amíg otthon (magában!) csinálja valaki’. Csak az a baj, hogy aki ezt a típusú ideológiát képviseli – mivel nem tartja magát előítéletesnek – hajlamos rá, hogy nézeteit nemhogy elrejtené, hanem hangoztatja is, mondjuk jól megmondja a blogján. A többi hasonlókat gondoló meg bólogat hozzá. Nincs itt semmi baj, mert az egyenlőség megvalósult. Akik meg mást mondanak, azok nyilvánvalóan “retardált eszméket” képviselnek.

Hát, döntsön az olvasó. (Talán segíthet ebben a modern szexizmus itt nem részletezett, ám létező, kiterjedt irodalma is!) Én nem érzem, hogy a múltba révedeznék, mert itt és most történik velem naponta sok minden, amiről eszembe jut, hogy nő vagyok. És nem azért jut eszembe, mert éppen egyenlőnek érzem magamat, hanem éppen ellenkezőleg. Nagyon rossz érzéseim vannak ilyenkor. Mint például a düh, a minap a villamoson, amikor azt hallgattam, hogy három férfi hangosan ‘prostiviccekkel’ szórakoztatja egymást, meg az utazóközönséget. Vagy a szégyen, amikor a belvárosban, vacsorázóhelyet keresve sétálok el fiatal lányok “sorfala” előtt. Az éttermek ajtajában állnak, és kedvesen vacsorázni invitálnak. Ez a munkájuk, a szerencsésebbeknek nem teljesítménybérben. Aztán van még az undor, mint például amikor feleannyi idős fiúk taperolnak le a metrón. Nem az a baj persze, hogy a gyerekeim lehetnének, de elgondolkodtató, hogy még a kor sem véd meg (ja, igen, majd ha már elég öreg leszek, akkor meg azt mondják majd, hogy “bottal se piszkálnának”).  Fordítsuk meg képzeletben a szerepeket ezekben a történetekben; a villamoson nők mesélnek alázó vicceket hangosan férfiakrók, az éttermek ajtajában fiatal fiúk állnak hívogatóan, a metrón pedig fiatal lányok taperálnak harmicas férfiakat. Így is ismerősek a szituációk? Nem valószínű. Persze, lehet hogy mindez azért van, ahogy Főnix a blogján megmondta: mert a nők mások, nincs annyi vér a pucájukban. Nos, ezen a ponton itt egyvalamiben egyetértünk: a nőknek valamiből (de az nem a vér) tényleg kevesebb van. H betűvel kezdődik, hét betűs. Kitaláljátok?

ajtók (@Felni)

Utóirat: Főnix bejegyzése iskolapéldája a modern szexizmusnak, de semmiképpen sem olyan, amiről az íróval beszélgetni szeretnék. Sokáig tétováztam, mert igen erős a konstruktív, nézetformáló párbeszédre való hajlamom. (Egyesek szerint szimplán csak mazochizta vagyok.) Miközben azon lamentáltam, hogy párbeszédre invitáljam-e, elolvastam pár korábbi bejegyzését. Nos, “A nyomorékokról” című után pánikszerűen elmenekültem a blogról. Nyilvánvaló, hogy  nekem sincs elég vér a pucámban.