Mondhatjuk, hogy erősen nyár közepe van. A mindenféle vizek partján elég sokat üldögélve egyre csak a bikiniszezon közhelyes problematikáját hallani. Értékelés, szörnyülködés, jótanácsok. "Pedig szép nő lehetne, ha...". "Bátor dolog bikinit hordani ezzel az alakkal." Nem csak a média tudja, milyen a szép test, hanem határozottan úgy tűnik, mindenki a strandon. A mások testének értékelése persze felöltözve is folytatódik; gyakran jóakarattal, és a legtöbbször nem is tudatosan.
Nos, az alábbi prezi némi önvizsgálatra invitál. Bűnös vagy te is?
Nos, az alábbi prezi némi önvizsgálatra invitál. Bűnös vagy te is?
Mintha csak a diktált – állítólagos – „átlaghoz” közeli testtípusoknál menne a centiző finnyáskodás; a jelentősen eltérőket helyből diszkvalifikálják, és kínosan kerülik egymás közt és vele szemben is a morfológia célzásait. (Hiszen őt „az”-ért lehetetlen szeretni, és mivel ezért az oldaláért nyilván magát se szeretheti, összesúgható mögötte a vulgárfreudista álsajnálat, hogy „szegény, mennyire frusztráló lehet neki, hogy...”) Persze a testiség jegyei alapján saját kedvenc zsánerek megalkotói sem igen látnak túl a szexualitáson.
VálaszTörlésAz biztos, hogy önként elszegődni az uralkodó testkulturális minták propagátorának – verbális kikényszerítőjének, szemléletmegerősítőjének – igencsak nélkülöz minden önállóságot és kritikai érzéket. A kulcs és a diktátor egyik sárkányfeje persze a divatipar: mindenkori slágerfazonjai kezdettől diszkriminálnak; az etalon-adottságú viselőknek az előnyeiket láttatja (őket fényképezi és terjeszti is), a „maradéknak” (ROTW) pedig a retusált tenyészmodellektől való eltéréseit – hátrányként – domborítja ki, hadd legyen fájó, de egyben pedagogikus a kontraszt.
Különben arról megint nem hallunk (mintha csak kritikátlanul kapitalistakonform feminizmus létezhetne), hogy a legnépszerűbb életmódminták többségének elérhetősége kvadrál a társadalmi hovatartozásból eredő szociális esélykülönbségekkel. Vagy ha látszólag felzárkózási lehetőséget kínál (minimalista, sufnikreatív és second-hand ruhadarabok ill. „kiegészítők”), annak érvényesülését úgyis lerontják a kedvezőtlenebb – és szinte levetkőzhetetlenül hordozott – szociálmateriális pozíciók. Ezen a világtájékon marad minden a régiben: subát a subához, gubát a gubához.
Az intim testrészeket besoroló metaforizációk kialakulásához azért nem árt egy kiadósan promiszkuus életvitel, avagy elmélyült tanulmányok folytatása a demokratizált pornográfiában – amelyek talán nem okvetlenül az egyéni önrendelkezés dicséretes csúcsteljesítményei. Ha már az egyéni autonómiának drukkolás: ennek fontos és kívánatos gyakorlata mellett mintha az ízlés fogalma teljesen ki lett volna hajítva a szemétre. A divatok noná, hogy múlékonyak, velük együtt a megítélések is, de a viseleteken megfigyelhető „mértéktartás”, „szolid elegancia”, „extravagancia”, „stílusbizonytalanság”, „exhibicionizmus”, (bezony, nem kell képmutató irigykedésnek tekinteni!) jól használható fogalmait kár volna szintén leselejtezni – NB: legalábbis ott, ahol ezt megengedi a társadalmi háttér. (Mégse apasszuk tovább társalgási témáinkat kötelező elvi tapintatból.) Különben meg, aki egy érdekes és rokonszenves személyiségű beszélgetőtársával szemben azért maradt fenntartásos vagy visszariadó, mert valami „hibádzott” az illető külalakján/megjelenésén, az megérdemelte az élményveszteséget.
Egy kivételt tehetnők a demonstrációban foglalt intelem alól: tökéletesen személytelen esetekben (hétköznapi élmény elmesélése, fiktív szépirodalmi mű) nagyon is őrizzük meg az olyan ismertető leírásokat, mint „cingár”, „szilfid”, „mazna”, „filigrán”, „csesznye”, vagy „piknikus”, „pacuha”, „korpulens”, „trampli”, „melák”, „debella”. Ott nem bánt senkit, de élményszerűsíti a kortárs realizmust.
Utószó: a komputerizáció hozta szedenterizmus mindannyiunkat megfenekesít, elslamposít, ami még mindig vállalhatóbb, mint ama szellemi lomposság, amit kiválóan mutatott be a prez(i)entáció.